Dallamok szárnyán

A megfelelő dal

A megfelelő dal

Unokatestvére arcán széles mosoly ült, és úgy bámulta a képernyőt a feje felett, mintha a világ legjobb dolgát nézné. Matteónak fogalma sem volt, mi ütött Biába. Hiába ért vissza kezében a pendrive-val, a lány még csak a füle botját sem mozdította felé. Pedig már köhintett, hangosan megszólította, de semmi. Csak egy álmodozó tekintetű sóbálvány.

Matteo várt még egy percet, hátha időközben Bia életre kel. Addig körülnézett, talán valaki a barátai közül éppen a Rollerben tartózkodik, de a kávézóban egyetlen jól ismert arccal sem találkozott. Csak néhány tinilány ült a kanapén, akik vadul kacsingattak felé. Matteo rájuk mosolygott, de aztán megelégelte Bia szótlanságát.

– Bia! – szólította meg újra, de ezúttal kezét finoman a lány vállára helyezte.

Bia összerezzent az érintése alatt, de végre elszakította tekintetét a televízió képernyőjéről.

– Mi az? – pislogott rá a lány bambán.

– Hol jártál? – kérdezte Matteo.

– Itt voltam végig – válaszolta Bia értetlenül, de a szája sarkában még mindig ott bujkált valamiféle mosolyszerűség. Matteo nem tudta, mire vélje ezt.

– Lefagytál.

– Igen? – kérdezett vissza Bia a homlokát ráncolva. – Észre se vettem. Bocsánat. Mit is akartál? – Zavartan a hajába túrt.

– Megtaláltam a pendrive-ot – mutatta fel Matteo a kezében lévő kis adattárolót.

– Már nem kell – mondta Bia sietősen. Matteo homloka ráncba szaladt. – Tudom, mit szeretnék énekelni veled.

– Dehát eddig egyik dalom sem tetszett.

– Mert nem a megfelelőt mutattattad – titokzatoskodott. Matteo egyre kevésbé értette, mi folyik itt. Szerencsére Bia hamar folytatta. – Most hallottam, a hangszóróból szólt.

– Az a dal tetszett neked? Az egy nagyon régi szerzeményem.

Nem is tudatosult igazán benne, hogy az ő dalát játszották, mindaddig, amíg Bia fel nem hívta rá a figyelmét. A Nada ni nadie-t évek óta nem hallotta, de nem is játszotta. Egyszerűen megfeledkezett róla. Akkor írta, amikor először megfordult a fejében, hogy zenész karrierbe kezdjen. És az már jó ideje történt.

A dal nem volt rossz. Egészen fülbemászó dallam társult hozzá. De a szöveg. Az nem olyan volt, mint amilyen képet az utóbbi időben mutatott magáról. Látszott, hogy akkoriban még teljesen más vezérelte. Mintha egy évszázad telt volna el, pedig csak öt éve volt, mégis egy teljesen más emberré vált azóta.

Nem volt olyan önző, mint akkoriban. Luna felnyitotta a szemét, és végre úgy látta magát, mint mások. Nem úgy mint a rajongók, hanem mint a közeli ismerősei.

Nem volt ő több azért, mert Matteo Balsanonak keresztelték. Csak egy fiatal férfi, akinek egy-egy dalát szerették hallgatni.

– Nem tudom, mi lenne a probléma vele. Lehet, hogy régi, de ütős.

Matteo szája sarkába mosoly költözött.

– Tényleg így gondolod.

Bia elszántan bólintott.

– Nem túl fellengzős?

A lány megrázta a fejét.

– Matteo, ez te vagy. Tudom – mondta az unokatestvére, és közelebb lépett hozzá. – Benned van még mindig az az elhivatottság, csak elő kell húzni.

Matteo köpni-nyelni nem tudott. Mikor vette észre Bia, hogy az utóbbi időben nem olyan biztos magában? Hogy már nem úgy látta a zenét, mint régen? Mint amikor a dalt megírta. Ez a lány tele van meglepetésekkel. És ő még azt gondolta, hogy csak rajzol.

Matteo barna szeme felragyogott. Olyan jól ismerte őt. Végre kiadhatja magából azt, ami a szívét nyomja. Lehet, hogy Luna tudott már róla, de Matteo úgy érezte, ha nem kürtöli világgá, mit érez, akkor ő sem fogja tudni. Eddig ment előre egyenesen, és vissza sem tekintett. Még egy pillanatra sem. De most, mióta hazatért csak a múlton jár az esze. Jól döntött? Érdemes ezt csinálnia?

Ha még egy emberrel megosztja a kételyeit, talán végre elillannak. Úgy, ahogy jöttek. Gyorsan.

– Legyen ez a dal.

– Köszi – ujjongott Bia.

– De amint hazaértünk szeretnék beszélni veled – váltott komolyabb hangsúlyra a srác.

Bia látta Matteo szemében a sötét felhőket, ezért ő is lehiggadt.

– Jó, lehet róla szó.

– Ülj le a kávézóban és rendelj valamit! Megkeresem a pendrive-omat, amin ez a szám van, aztán jövök én is.

– Oké – bólintott Bia, majd elindult az ellenkező irányba.

Matteo a kijárat felé indult el, de mielőtt elhagyta volna az épületet, befordult a koripályára vezető folyosóra. Az öltözőbe vezette útja, remélve, hogy ott, a szekrényében megleli a pendrive-ot. Hol máshol lenne, ha nem ott? Amit a backstage-ben tartott, azt már a kezében fogta, de ez egy sokkal későbbi eszköz volt. Az, amin a Nada ni nadie volt, nem is tudta igazából, hogy hol lapul.

--------

Kedves Olvasóim!

Ez a fejezet már egy ideje ott lapult a draftok között, de úgy elfelejtkeztem róla. Sajnálom!

Beatriz Valente