Első tánc

10 | Állat és ember, metszet: a bizalom

A hét utolsó napja, vagyis a hétvége előtt. Nagyon korán keltem, igen kevés alvás után. Ha jól számolom két óra negyven perc lehetett.
Hordtunk kaját a lovaknak, Allison párat karámba vitt. Ennyi volt a teendő. A lány végig az anyjával telefonált, így nem tudtam beszélgetni vele, de elvoltam a magam kis világában. A tegnap esti dolgok forogtak a fejemben.
- Hagyd csak, átveszem! - vette el tőlem valaki a talicskát.
- Aaron! Mondtam, hogy maradj az ágyban! - néztem kék szemeibe.
- Én meg mondtam, hogy kutya bajom. Csak kicsit fáj a fejem.
- Nem csodálom. - nézegettem a púp helyét, ami visszament, de sárgás-barnás foltot hagyott. - Suliba nem mehetsz. - utasítottam.
- Ácsi, ki vagy te? Az anyám? - nevetett. - Persze ennek semmi akadálya. Majd szomorúan nézem a tévét egész nap.
Nem szóltunk többet egymáshoz. Alli a lovakkal volt a mezőn, én és a fiú az istállóban.
- A tegnapi... - kezdtem bele, ezzel megtörve a kínos csendet. - kicsit kínos volt.
- Az. - nevetett a fiú. - De mi nem csináltunk semmit. Sage pedig mindent túloz.
Szóval így állunk.
- Anya, le kell tennem. Majd meglátogatom a papát..... Igen, én is. Puszi. - tette le a vörös lány a telefont. - Aaron Sykes! Mit keresel itt? - rohant felénk.
- Semmi bajom. Na meg a csikó vár rám. - biccentett a kis tarka mén felé.
Kis idő múlva elbúcsúztunk. Allison és én suliba igyekeztünk, Aaron pedig a csikót vitte a fedelesbe. Mit kap még ezért?!

- Colette! Colette! - bökdösött a padtársam. Elaludtam irodalmon.
- Mi az? - kérdeztem.
- Páros feladat van. Te nézed a 114-116. oldalakat, én a másik felét. - adta az utasításokat Susan, akivel csak azért ülünk egymás mellett, mert nincs hely máshol. Szőke hosszú lobboncát csavargatta olvasás közben, amitől egyre idegesebb lettem, illetve eszembe jutott egy gyermekkori sérelem. A hajam nem mindig volt hosszú. Anya régen levágta mindig olyanra, amire csak azt mondod Pistike frizura. Susan már akkor is szinte ugyanezzel a hajzuhataggal rendelkezett. Természetesen engem kezdett szekálni, hogy miért, azt nem tudom. Aznap sírva mentem haza, anya pedig elvitt fodrászhoz, aki nagyon rövidre vágta az én semmilyen színű hajamat, mire aznap a sokadik sírógörcsöm jött.
Amint ezen gondolkodtam, a fejem a papírra zuhant, majd visszaaludtam.

- Colette Jones! Az igazgatóiba! Most! - hallottam a diri ideges hangját, jelenleg pech volt, hogy ő az irodalom tanárom.
Bosszúsan baktattam az iroda felé, leginkább magamra voltam mérges. Elképzeltem számtalan lehetőséget, hogy mit fog nekem mondani az igazgató és én azért mit kapok otthon.
Beléptem, majd a váróban foglaltam helyet az egyik sárga fotelben.
- Colette, foglalj helyet bent. - viharzott el mellettem a negyvenes éveiben járó nő, egészen a mosdóig, én pedig egyre idegesebb voltam.
- Szóval Colette. - csukta be az ajtót a nő. Hangja egyáltalán nem volt ideges, ami egyre ijesztőbbnek hatott. - Mesélj csak nekem. Hogy vagy mostanság? - tette fel azt a kérdést, amire a legkevésbé számítottam. Nem az íróasztal túloldalán ült, hanem félig a benti kanapé karfáján.
- Tessék? - kérdeztem vissza, hangomból pedig csak úgy csöpögött a meglepettség.
- Azt kérdeztem, hogy vagy mostanság? Te jó tanuló vagy, nem vall rád, hogy hármas dolgozatokat írsz és elalszol órán. Ennek oka van. Válnak a szüleid? Szerelmes vagy? Meghalt valakid? Ezek mind hatással vannak az életedre.
- Nem, nem. - mondtam, majd utána gondolkodtam. - Vagyis. Kicsit feje tetejére fordult az életem.
- Értem. Mesélj csak.
- Nagyon hosszú történet.
- Én ráérek. Tudod milyen unalmas krétát rendelni? - biccentett felém.
- Szóval apám meghalt szívinfarktusban. - kezdtem bele.
- Részvétem.
- Régen volt. Nagyon, nagyon régen. Szóval ketten éltünk anyával, pár héttel ezelőttig. Odaköltöztünk a párjához egy farmra. Hamarabb kell kelnem, hogy beérjek ide, ráadásul a legjobb barátnőmmel is leginkább üzenetekben kommunikálunk a távolság miatt. Na meg az ottani élet sem izgat nagyon. Lovak, tehenek. Az életembe még egy mostoha testvér is került, akivel az eleinte kialakult szivatás inkább közös hülyüléssé alakult. Keveset vagyok otthon, vagyis a tanyán, leginkább Miss Campbell balett óráin harcolok az életemért. Ráadásul utál a nő. De nagyon sokat gyalogolok még a kevés szabadidőmben is, mert szeretnék bejutni az ország legjobb táncoskolájába. Ráadásul még több edzésre is szükség van, mert új műsorra készülünk. Szóval az egész életemet kitölti a tánc. Szinte. Maradék kis szabadidőmben este pár gyerekkel lógok a lovardából. Nem mind lovagol így bármiről lehet beszélni velük. Ez a legjobb része a napnak. Ekkor érzem végre 15 év után először azt, hogy élek. Késő estig játszunk és vacsorázunk, majd hazaesek és jön a házi. Akkor meg ugye kinek van kedve hozzá?  Aztán jönnek a hülye gondolatok és nem hagynak aludni. Pár órácska, amit álmaim közt töltök nem mindig elég. Kezdődik új nap, új akadályok jönnek.
- Értem. - nézett elképedve a diri. - Colette. Nem szerezném irányítani az életed, arra, amit most mondani fogok, inkább tanácsként tekints. Kicsit mérlegelj az életedben. Túl sok dolgot csinálsz egyszerre. Ami nem fontos, azt tedd félre. Szavaidból azt szűrtem le, hogy a barátaiddal töltött időt élvezed a legjobban.
- Igaz. - tettem hozzá.
- A tánc? Mióta csinálod?
- Amióta az eszemet tudom.
- Mégis a barátaidról sokkal szívesebben meséltél, pedig ha jól értem, nem régóta ismered őket. A tánc hiába az életed része nagyon rég, van, ami megfakul. Talán ez is olyan. De mégis nélküle nem lennél az, aki vagy. Neked ez mind a részed. A barátaid, a tánc, a családod. Próbáld meg megtalálni a metszetet.