Homályos Emlékek (L.S. Mpreg.)

Második

Két hét telt a kalandom óta.
Három napja minden reggelemet a WC felett töltöm.
Liam pedig már egyre jobban aggodalmaskodik miattam.
Egyszerűen már nem tudok mit kezdeni vele. Folyamatosan mondogatja, hogy ezt sürgősen ki kell vizsgáltatni, mert mi van ha van valami nagy baj és nincs időben diagnosztizálva. Ilyenkor általában csak megforgattam a szemeimet vagy megmondtam neki, hogy nincs semmi bajom. De ezek a beszélgetések egyre gyakoribbak lettek az idő telésével párhuzamosan. Ami már kezdett idegesíteni. Már- már eljátszottam a gondolattal, hogy inkább elmegyek orvoshoz csak Liam hagyja már abba ezt az aggodalmaskodást. Minden túlreagál. Alapból is ilyen természet, de mióta nem is olyan túlságosan rég egy este hazafelé menet megtámadták és kirabolták, azóta még jobban megerősödött ez a jellemvonása. Ami egyrészről érthető volt más részről pedig idegesítő.

Éppen az irodámban voltam és olvastam az egyik kéziratot, amikor felvillant az  asztalon lévő telefonom. Egy aprót sóhajtottam, majd utánanyúltam. Amikor olvasok mindig repülő üzemmódba szoktam tenni. De valahogy a mai napon elfelejthettem. Lehet mégis igaza van Liamnek és valamilyen betegségem van.
Kissé feldúltan néztem a telefonomra. Természetesen drágalátos mindenttúlaggódó barátom írt.

"Jól vagy?
Ma reggel is rosszul voltál?"

Ez elképesztő!
Nem hagy nyugton.

"Igen, jól vagyok"

Válaszoltam. A második kérdésére direkt nem válaszoltam ugyanis akkor csak még nagyobb csávában lennék akaratlanul is.

"Biztos?"

Jött a válasz.

Nem!
Válaszoltam volna legszívesebben.

Egyre jobban idegesítesz! És persze ezt rovom fel, mert megértem, hogy miért. De ezzel csak egyre jobban elhiteted velem beteg vagyok. Bassza meg.

De nyilván ezt nem írhattam meg neki. Hiszen nem akartam megbántani. Ő egyszerűen ilyen. Ő is elfogad a hülyeségeimmel együtt. Arról nem is beszélve, hogy tudja, hogy meleg vagyok és maximálisan kiállt mellettem mindig is.
Igazán megtehetem érte, hogy elmenjek kivizsgáltatni magam. És akkor legalább már én se fogok ezen rágódni. Igen ez jó lesz így.

Összepakoltam az asztalon hagyott cuccaimat. A kéziratot a kezembe vettem. A lelkiismeretem szerint haza kellene vinnem, hogy legalább otthon folytathassam, de őszintén szólva nem nagyon volt kedvem otthon is dolgozni. Így a lelkemmel ugyan dacolva, de eltettem a papírhalmazt az asztalom fiókjába. A mai napon inkább pihenni fogok. Teljesen leszívott az elmúlt napokban ez a rengeteg rosszullét. Liamről nem is beszélve. Itt az ideje egy is lazításnak.

A táskámat a vállamra téve megindultam kifelé. A recepcióhoz érve megálltam, hogy szólhassak, hogy hazamegyek.

- Szia Harry- köszönt boldogan Mindy, a recepciós.

-  Szia.  Rosszul érzem magam. Görcsöl a hasam és hányingerem van. Inkább hazamegyek- mondtam meggyötört hangon. Kicsit ugyan rájátszottam a dologra, de muszáj volt elhinnie. Elővettem minden színészi tudásomat és olyan arcot próbáltam vágni, mint aki tényleg mindjárt kidobja a taccsot.
Úgy tűnik ez sikerülhetett, hiszen Mindy arcán megjelent egy együttérzést mutató mimika.

- Jaj persze menjél csak. Pihend ki magad. Úgyis pont jön a hétvége. Remélem jobban leszel-mondta aggódó tekintettel.
Csak fáradtan bólintottam, majd lassan kisétáltam a munkahelyemről.
Lehet színésznek kellett volna mennem-morfondíroztam.

***

A váróteremben ülve kissé kellemetlenül éreztem magam. Az orvos átirányított az ultrahanghoz. Ahol rengeteg terhes nő volt. Sose értettem nagyon a biológiához. De még életemben nem hallottam olyan betegségről, amihez ide kellene jöjjek. Ez kissé megrémített. Főleg, hogy az orvos se mondott semmit. Ami kissé aggasztó volt. Csak a meglepődött tekintete járt a fejemben.
Vajon nagy a baj? Mi lehet velem? Valamilyen ritka betegség lehet ez.
Gondolatban hálát adtam Liamnek. Nélküle biztos, hogy nem jöttem volna el. És az orvos tekintete alapján illetve, hogy egy csomó terhes nő között kell most üldögéljek, ez azt jelentheti, hogy tényleg nem hiába jöttem el.
Hirtelen kinyílt az ajtó és kilépett a folyosóra egy nő. Gondolom az asszisztens.

- Harry Styles- mondta. Felálltam és odasétáltam ahhoz a bizonyos ajtóhoz, ahol állt a hölgy. Próbáltam nem figyelni az engem árgus szemekkel figyelő terhes nőkre, de ez nehéz volt. Éreztem magamon a tekintetüket. Én se tudtam, hogy mit keresek itt nem, hogy még ők. A torkomba gombóc keletkezett. Még nem tudtam, hogy mi az ami bent meg fogok tudni, de abban a szobában ki fog derülni, hogy milyen betegségem van és, hogy mennyire súlyos. A hasam görcsbe rándult és éreztem, hogy el kezd izzadni a tenyerem. Egy apró alig észrevehető mozdulattal a nadrágomba kentem a tenyeremet. Lassú megfontolt léptekkel álltam meg az asszisztens előtt, aki csak maga elé engedett az ajtónál, hogy belépjek a szobába ahol minden ki fog derülni. Ha nem lettem volna ilyen ingerült állapotban, egészen biztos, hogy magam elé engedtem volna a nőt, de sajnos abban a pillanatban az udvarias énem háttérbe szorult és csak a fülemben dobogó vért éreztem. Mindig is tudtam, hogy nem bírom túl jól a stresszt, de valahogy most még rosszabbul tudtam ezt a helyzetet kezelni. De hát végülis lehet, hogy itt most az életemről van szó. Érthető lehet ez a reakció tőlem. De mégis bosszantott, hogy elfelejtettem udvarias lenni egy hölggyel szemben.
Mély levegő. Meg kell, hogy nyugodjak. Az orvosnak már saját udvarias énemet kell mutatnom. Nem változtathat meg csak úgy egy betegség, amiről még nem is tudok semmit.

- Jól van Mr Styles?- kérdezte tőlem az asszisztens és aggódó tekintettel nézett rám.
Észre se vettem, hogy megálltam a szobát és a folyosót összekötő előszobában. Ez egy apró helyiség volt onnan nyílt két ajtó, gondolom öltöző és mosdó. De ezzel nem foglalkoztam különösebben. Sokkal inkább a mellettem álló nő re tereltem a figyelmemet. Ő a kezemet figyelte. Én is lenéztem rájuk. Észre se vettem, hogy idő közben összeszorítottam a markomat. Szépen lassan engedtem a szorításból, míg végül ernyedten hullottak a karjaim a törzsem mellé. Az asszisztens szemeibe néztem.

- Igen jól vagyok- mondtam. Igyekeztem a legkedvesebb hangomon megszólalni, ami valószínűleg sikerülhetett is, hiszen a nő elmosolyodott.
Előre mentem és kinyitottam neki a terem ajtaját és előre engedtem. Elégedett voltam magammal, hogy vissza tudtam térni önmagamhoz és, hogy nem ragadtam benne a pánikrohamomban. Bíztam benne, hogy majd a rossz hírt is viszonylag jól fogom tudni kezelni. Hiszen addigra már két hölgy lesz a teremben. Nem kaphatok újra pánikrohamot.

De a terembe belépve nem volt senki más rajtunk kívül. Se nő se férfi. Senki.
Talán akit asszisztensnek néztem valójában az orvos? Még jobban elszégyelltem magam az otrombaságom miatt.
Egy pillanattal később pedig amiatt, amiért eszembe jutott egy olyan gondolat mi szerint egy orvos többet ér mint egy asszisztens. Ez a betegség már kezd az agyamra menni, pedig még azt se tudom, hogy mi az.
Lassan körülnéztem a teremben. Ott volt az a műszer, amit a kismamáknál szoktak használni. Már láttam ezt sok-sok filmben. De még élőben soha. Ami érthető, hiszen természetes úton én sose leszek apuka.
Vajon azt nekem is a hasam rá fogják kenni? És azt fogják megvizsgálni? Vagy esetleg a mellkasomra?
Tényleg kezdett az agyamra menni ez az egész pedig még csak el sem kezdődött.
Éreztem, hogy újra kezd eluralkodni rajtam a pánik.
Ezért inkább a tekintetemmel megkerestem az orvost. De nem volt sehol.
A teremből nyílt egy másik ajtó. Ami zárva volt. Gondolom az az iroda. Ott tarthatják az iratokat. Biztos oda ment a hölgy. Keresi a papírjaimat.

Próbáltam magam megnyugtatni. Kinéztem az ablakon. Néztem az égen repkedő madarakat és próbáltam a légzésemre koncentrálni.
Úgy éreztem, hogy sikerült újra kicsit lenyugodnom.
Ekkor hírtelen kinyílt az iroda ajtaja. Megfordultam.
Aki belépett a terembe nem az a nő volt, aki behívott ide.
Akkor mégis jól hittem, hogy ő az asszisztens.
De az orvos nem nő volt.
Hanem egy férfi.
Nem is akármilyen férfi.
Nem csak, hogy egy gyönyörű férfi volt, hanem még emlékeim is voltak ezzel a gyönyörű vakítóan kék szempárral.
Nem is olyan régi emlékek. Pontosan két hetes emlékek.
Teljesen megfagyott bennem a vér. Úgy éreztem, hogy a szívem a torkomba dobog. Csak bámultam a férfit.
Azt az embert, akitől megszöktem hajnalban.
Akivel részegen lefeküdtem.

—
Bumm és a bomba felrobbant💣
Ne tartsátok magatokban a véleményeteket
Mire gondoltok? 🥰