Homályos Emlékek (L.S. Mpreg.)

Harmadik

-Jó napot Mr Styles. Dr Louis Tomlinson vagyok. Én leszek az ön orvosa- mondta.

De én csak álltam és bámultam rá. Itt vagyok a korházban. Azt se tudom, hogy mi bajom van. Erre még az egyetlen egyéjszakás kalandommal is kell találkozzak. Hirtelen nem tudtam, hogy elkezdjek sírni vagy inkább nevessek. Ez alatt a két hét alatt rengetegszer jutott eszembe, de úgy éreztem, hogy ahogy telt az idő egyre kevesebbszer. Azt hittek végre teljesen magam mögött hagyhatom azt az éjjelt. De úgy tűnik a sors nem így gondolta ezt.
Csak álltam és néztem az előttem álló férfit. Mint kiderült Louist.
A torkom teljesen kiszáradt. Egy hang se jött volna ki belőlem ha akartam volna se. De annyira lesokkolódtam, hogy még az se jutott eszembe, hogy köszönjek. Csak álltak és bámultam. És próbáltam nem figyelni a memóriámból előkúszó ugyan halovány de annál erőteljesebb emlékekre. Nem túl sok sikerrel.
Szinte láttam magam előtt, ahogy beletúrt a hajamba, majd lejjebb ment és megcsókolta a mellkasomat...
Teljesen elkalandoztam.

- Khm...- köhintett diszkréten Louis, Dr Tomlinson, az orvosom, az egyéjszakás kalandom- Igaz még nem volt férfi páciensem, de szeretek új dolgokat kipróbálni- próbálta elviccelni a kínos helyzetet.

- Ilyen még nem is volt? - akadtam kissé ki. Én azt hittem, hogy már volt más férfinak is előttem ilyen betegsége.
- Amióta orvos vagyok még nem találkoztam ilyennel. Pedig már egy ideje itt dolgozom- csóválta a fejét.

- Várj... Akkor te se tudod, hogy miért küldtek engem ide? Akarom mondani ön se tudja?- javítottam ki szinte azonnal magam. Alig vettem észre, hogy elkezdtem tegezni. A legutóbbi találkozásunknál természetesen egyből tegeződtünk. De most nem tudtam, hogy, hogy állunk egymással. Úgy tűnt mintha fel se ismert volna vagy egyszerűen csak nem akart. De ezzel most nem volt időm foglalkozni. Egyszerűen csak tiszteletben akartam tartani a döntését.

- Semmi baj. Amúgy is megszerettelek volna kérni, hogy tegeződjünk. Úgy láttam, hogy csak két év van közöttünk az adataid alapján-sandított rám- Illetve természetesen a kollégám elküldte a saját észrevételeit veled kapcsolatban ezért küldött át hozzám. Én pedig meg fogom nézni, hogy igaza van-e. Ha igen, akkor úgyis fogunk mi még találkozni. Szóval jó is, hogy megbeszéltük ezt a tegeződés ügyet.

- Szóval majd kórházba kell járnom? Ennyire rossz a helyzet?- rémültem meg. Éreztem, ahogy az arcomból kifutott az összes vér. De Louis csak elmosolyodott. Mintha egy apró nevetés is elhagyta az ajkait. Amit én már csókoltam. Amik olyan isteni ízűek. Amit ha nem lettünk volna ebben a helyzetben, már rég megkóstoltam volna. Ha hagyja.

- Nézőpont kérdése, hogy rossz-e a helyzet. De mindjárt megvizsgállak és kiderül minden- nézett rám bíztatóan.
Színre egyből megnyugodtam. Ezt a tekintetet biztosan tanítják az orvosi egyetemen. Hálát adtam abban a pillanatban az oktatásnak.

- Kérlek feküdt rá erre és húzd fel a pólódat- mondta kedvesen Louis. Tettem amit kért. Nem gondoltam volna, hogy ez a férfi még valaha fogja látni a hasamat.

- Szép tetoválások- szólalt meg hirtelen Louis. Értetlen fejet vágtam. Tényleg nem emlékszik rám? Vagy csak eljátssza?
Teljesen mindegy, hogy mi megy benne végbe. Nekem csak el kell játszatom, mintha még életemben nem láttam volna az orvost.

- Köszi- mondtam zavartan. Éreztem, hogy elpirulok. Úgy látszik Louis józan állapotomban is ugyanolyan hatással van rám.

- Na lássuk csak mi van itt-mondta, majd a hasamra kent valamilyen hideg cuccot. A hirtelen érzésre kicsit összerándultam, mire Louis megejtett egy apró mosolyt.

- Van párod?- kérdezte, miközben a kezével a ha számon volt azzal a dologgal és közben nézett egy monitort. Elállt a lélegzetem. Azt se tudtam, hogy merre nézzek. De abban biztos voltam, hogy rá most képtelen lennék nézni. Éreztem, ahogy ismét elvörösödök.