Egy fiú, ki évtizedekre eltűnik, majd egyszer csak felbukkan a semmiből, s kénytelen folytatni régi életét.
Egy lány, kit mindenki csupán tárgyként kezelt, s a múltja teszi szörnyeteggé.
Különös, hogy egy lány menyire meg tudja változtatni egy fiú...
~Mielőtt elolvasnád, hallgasd meg a zenét, főleg a történet vége fele lesz fontos.~
Five óvatosan lenyomta az irodába vezető ajtó kilincsét. Egyik kezében szorosan tartotta maga mellett az imént szerzett fegyvert. Szíve hevesen vert, lélegzetvétele mélyült, bár ezt rajta kívül senki sem vette észre, nem tudta pontosan hány ember fog bentről rájuk rontani annak érdekében, hogy végezzenek kettőjükkel.
Végül egy határozott mozdulattal kilökte az ajtót, s pillanatok alatt az irodában találta magát, a pisztolyt egyenesen Lila felé szegezve, mire a fehér hajú nő felkacagott.
— Oh, hát hogyan is gondolhattam, hogy magatokra hagyhatlak titeket?! — Ezzel a két fiatalhoz sétált, kik egymás mellett ácsorogtak, miközben Five képtelen volt tekintetét elemelni Lilaról, hiszen azzal, hogy ő most a közelébe került, bármikor kedvére használhatja erejét. Ekkor az Intéző Hope elé lépett, s ujjaival végigsimított a lány izzadt arcán. — Én tényleg nem értelek Drágám! Hát nem adtam meg neked mindent?! Megmentettelek, befogadtalak, mindent magadnak köszönhetsz, ami ezután következik!
— Többé nem félek tőled! — Hope szemébe könnyek gyűltek, talán még ő maga sem hitte el, amit mondott, hisz rettegett a nőtől, ki most alig néhány lépésnyire áll tőle, s erősen szorítja a lány állkapcsát, mellyel ismételten fájdalmat okoz neki.
— Na és te Five? — Fordult a fiú felé, ki még tekintetével sem illette a volt főnökét. — Te félsz? Tőlem. — Egy ördögi vigyort festett ajkaira majd a pisztoly csöve elé lépett, ezzel testével védve lányát, ám nem szeretetből tette, amit tett. — Vagy attól, hogy ismét évtizedekre magadra maradsz? Biztos van valami, ami téged is megrémít.
• • •
Volt valami. Five bár soha nem említette... rettegett a sötétségtől, mely éjszakánként, mikor éjleple alatt a Hold fénye nem ragyogott. A fiú zöld íriszét a nőre emelete, s ekkor esett le neki, bármit tesz, az már nem ér semmit...
Az Intéző győzött azzal, hogy gyilkossá tette. Hirtelen erős vágyat érzett arra, hogy a ravaszt meghúzva halálos sebeket üssön a nő mellkasában, ezzel végleg lezárva közös múltjukat, még nem volt itt az ideje.
— Tedd meg! Látom, hogy akarod. — Az Intéző tenyereibe vette a fiú fejét, majd egy kellemes mosolyt húzott arcára, mintha csak édesanya próbálna megnyugtatni a fiát. — Gondolj bele, ezzel nem csak magadat szabadítanád meg tőlem, hanem Hopeot is! És pontosan tudom, hogy számodra ez a legfontosabb. — Ezzel még közelebb lépett Fivehoz, érezte ahogyan a pisztolycső blúzán keresztül mellkasához simul.
— Találkozunk a Pokolban! — Five mélyen az előtte álló szemébe nézett, majd rezzenéstelen arccal meghúzta a ravaszt, s a golyó egyenesen az Intéző szívébe fúródott. Vörös vére egyenesen a két fiatalra fröccsent, ezzel visszakapva régi életük egy darabját, mikor ez még mindennapos volt. — Most pedig te jössz! — Pillantott Lilara, s ismét elsütötte a pisztolyt.
Egy sebet ejtve a barna hajú nő mellkasán, ki térdre rogyott, majd elhasalt a szőnyegen, közben vérével vörösre színezve azt. Míg a holtan heverő testeket figyelték, hirtelen megjelent mögöttük a szőke hajú lány is, ki a lövések hangos zajára lett figyelmes.
— Alyssa... — Suttogta el Hope, mire a fiú azonnal rászegezte a fegyvert, ám Hope rákiáltott. — Ne! — Ezzel eltolta a pisztolyt, s ismételten Alyssara koncentrált. — Kérlek! Fogalmam sincs mit ártottam neked, de most itt vagyok, mond el! — Közelebb lépett a lányhoz, majd karjait ölelésre nyitotta, mire Alyssa szinte azonnal karjaiba zuhant pár könnycsepp megcsillogtatása közepette.
— Kár, hogy nem tudsz olvasni a sorok között! — Szipogta el, majd kissé ellökte magától Hopeot, s háta mögül egy kést rántott elő, mit erőteljesen a barna hajú lány hasába vágott, kinek ajkait csupán egy fájdalmas sóhaj hagyta el.
Érezte, ahogy teste végleg feladja. Utoljára Five gondterhelt kiáltását hallotta. Lábai nem bírták tovább megtartani, s a kemény fapadlóra hullott gyenge teste.
Szemeit még nyitva tartotta, erőtlen kezei feje mellett hevertek mozdulatlanul. Nem akart meghalni... még nem! Oly kevés volt az az idő, amit a Földön tölthetett.
Fülében zakatolt az egyre gyengülő szívének dobbanásai, ahogy nem tud mit ereibe pumpálni. Hasában égő fájdalmat érzett, s csupán egyetlen vágya volt most, hogy ez megszűnjön.
Arcát ismét könnyek áztatták, végül sötétség, az a sötétség, mely minden kínt, szenvedést elmosott, vagy épp megidézett, s talán az ő számára most végleges marad az álom, melyből képtelen lesz felébredni, bármennyire is próbálkozik...
°☆☆°
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
