Egy fiú, ki évtizedekre eltűnik, majd egyszer csak felbukkan a semmiből, s kénytelen folytatni régi életét.
Egy lány, kit mindenki csupán tárgyként kezelt, s a múltja teszi szörnyeteggé.
Különös, hogy egy lány menyire meg tudja változtatni egy fiú...
Five lassan nyitogatni kezdte szemeit. Letekintett a mellkasán alvó lányra, s ekkor realizálta, hogy nem csupán egy álom volt, tényleg ismét karjai közt pihent a lány, kit már egy éve nem is látott.
'Visszaszerzem!' -jegyezte meg magában, képtelen volt elengedni, s bármennyire is nehéz lesz ismét a magáénak nevezni, ő elhatározta, s ezt az elhatározást tartani fogja.
Ujjait a lány arcára helyezte, majd óvatosan végig vezette puha, fehér bőrén, mire Hope vett egy mély levegőt, s egy apró mosoly jelent meg ajkain, mintha elfeledte volna a rengeteg kínt, s gyötrődést, mit az Intéző által kellett elszenvednie, s most ismét meg akarja ölni, bár abban a pillanatban úgy érezte, hogy csupán ők vannak ketten Fiveval, s csak ez számít.
— Ébresztő álomszuszék! — Dünnyögte Five édeskés hangon a lány fülébe. — Gyere, menjünk el reggelizni, vagyis inkább már ebédelni. — Óvatosan megpuszilta Hope arcát, bár ajkait szinte rögtön elemelte a lány puha bőréről, félve, hogy talán ez őt kellemetlenül érintette.
— Rendben! — Hope megdörzsölte szemeit, majd ülő helyzetbe tolta fel magát, így pontosan a fiú csípőjén ült, kezeit a magasba emelve nyújtóztatta ki végtagjait, bár Five nem mutatta ki, mégis elmondhatatlanul élvezte a látványt. — Mindjárt, csak gyorsan átöltözök. — Ezzel Hope leszállt a fiúról, s szekrényéhez lépett, melyből elővett egy egyszerű fekete farmernadrágot, fekete blúzát, s farmerdzsekiét. Mintha Five ott sem lenne, pillanatok alatt ledobta magáról pizsamáját, majd rendes ruhájába öltözött, s ezt a fiú arcán egy perverz mosollyal figyelte végig. — Mehetünk! — Megigazította haját, majd táskáját megragadva a bejárati ajtó felé vette az irányt, mire Five azonnal követte.
A déli Nap az ég tetején járt, mégsem melegítette át a hideg ottawai utcákat, ez eső finoman szemerkélt, bár ez a két fiatalt egyáltalán nem zavarta. Volt a közelben egy kávézó, ahová régebben elég gyakran ellátogattak, így hát útjukat most is oda vették.
• • •
Beérve egyből megérezték a frissen lefőtt kávé, s a csokis fánk illatát, helyet foglaltak, s leadták rendelésüket. Míg az ételükre vártak kínos csend uralkodott, Hope közben mindvégig az ablak túloldalán lévő világot kémlelte, s úgy tett mintha fel sem tűnne neki, hogy Five reggel óta képtelen tekintetét leemelni a lányról.
Bár már megszokta, hogy a férfiak megbámulták hiányos öltözetben, mégis a fiútól ez valahogy más volt, ezt élvezte, élvezte, hogy minden egyes testészét alaposan végig méri, s szemei néha-néha egy pillanatra melleire téved, majd azonnal el is kapja nehogy valakinek feltűnjön.
— Szóval... — Five vigyorogva csokis fánkjába harapott, majd folytatta, közben tekintetét mindvégig a lányon tartva. — Pontosan mit is láttál tegnap, amiért az éjszaka közepén sírva hívtál fel?
— Hát izé... — Hope zavarában az ujjait tördelte. — Azt hittem tegnap találkoztam az Intézővel. — Mondata végét csupán suttogva hangoztatta, mintha csak attól tartana, hogy valaki meghallja, bár pontosan tudta, hogy rajtuk kívül ezt senki sem ért.
— De biztos, hogy ő volt az? — A fiú kezdett egyre idegesebb lenni, hiszen jelenleg a háta közepére sem kívánta a nőt. — Ne felejtsd el, hogy végeztem vele, még ő sem élhet túl egy mellkaslövést.
— És ha mégis? Régen sokat voltam mellette, mindig azt mondogatta, hogy egy nap majd az utódja leszek és magyarázott egy laborról, ahol már régóta egy technológiát kutatnak, amivel vissza tudják hozni a hallottakat az élők sorába. — Hopenak ismét egy könnycsepp folyt végig az arcán, ezt látva a fiú mellé ült, s karját átemelte a lány válla felett.
— Nem lesz semmi baj! Most már itt vagyok, már csak arra kellene rájönnünk, hogy mit akarhat, bár ha tippelnék; nemsokára úgyis találkozunk vele. — Five halkan felnevetett, majd a lányra nézett, ám csupán komor tekintetével találta szembe magát. — Na... mosolyogj! Ez nem olyan rossz, mint aminek tűnik. Kétlem, hogy meg akarna minket ölni.
— De akkor is... — Hope nem tudta befejezni, mivel az ajtó hirtelen kinyílt, s az a személy lépett be rajta, kitől Hope a legjobban rettegett.
Vörös ajkain ördögi vigyor ült, s lassú, kimért léptekkel közeledett a két fiatal felé, kik csupán feszülten figyelték, míg a bejárattól megteszi azt a néhány métert, mi az asztalukig vezetett.
Ez az idegtépő pár másodperc hármuknak hosszú óráknak tűnt. A nő magassarkú cipőjének koppanásai minden zajt elfojtottak. A lányban olyan érzés keringett, mintha éppen csapdába ejtenék.
S megtörtént, végre elért az asztalhoz, sóhajtott egyet, majd helyet foglalt a két fiatallal szemben, mire Hope nagyot nyelt, s kissé hátrébb húzódott.
°☆☆°
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
