Egy fiú, ki évtizedekre eltűnik, majd egyszer csak felbukkan a semmiből, s kénytelen folytatni régi életét.
Egy lány, kit mindenki csupán tárgyként kezelt, s a múltja teszi szörnyeteggé.
Különös, hogy egy lány menyire meg tudja változtatni egy fiú...
— Gratulálok mindenkinek! Itthon vagyunk! — Szólt hátra a mentőautó sofőre mosolyogva, mire a Hargreeves testvérek szó nélkül kiszálltak a járműből, s néztek végig a már jól ismert ottawai utcákon.
A Nap lemenőben volt, az égboltot szürkeszínű felhők rengetege borította, egy-két ember sétálgatott az utcán, ám számukra teljesen feltűnésmentes volt az a négy valaki, kik most érkeztek 1963-ból.
Luther rájuk sem pillantott, nagyot sóhajtva indult el otthonába, csupán feledni akart, nem akart emlékezni arra, hogy öccse ismét gyilkossá vált, bármennyire is próbálkozott, képtelen volt mindezért nem Hopeot tenni felelőssé.
— Ne már, Luther! Nem haraguthatsz rájut örökké, hiszen csak gyerekek. — Kiáltott az egyre távolodó férfi után Klaus, ám ő mintha meg sem hallotta volna. — Majd megbékél veletek! — Fordult vissza a két fiatalhoz, majd egy mosolyt erőltetve arcára, futott bátyja után.
Ekkor jelent meg a sarkon a család másik fele, Allison, Vanya és Diego, kik minden bizonnyal tudták, hogy mit tett Hope és Five. A barnabőrű nő kezét a lány vállára csúsztatta, majd óvatosan végig simította.
— Szerintem a bátyád elfelejtette, hogy siker esetén jár a jutalom. — Hallották meg hátuk mögül Carmichael büszke, s elégedett hangját, mire tekintetüket mind az öten rákapták. — És úgy hiszem a ti családotokban ez a fagyi. — Egy mini fagyis kocsi mellett álldogált, s hevesen integetett a testvéreknek.
— Csak, ha wiskey is van benne. — Dünnyögte el Five az orra alatt, ám ezt csupán Hope hallotta meg, halkan felnevetett, majd ujjait a fiú ujjai közé vezette, s összefonta azokat.
— Mi értelme volt ennek az egésznek? — Kiáltott rá a halfejű férfira Allison. — A világ pont ugyanolyan, mint volt. — Idegesen sötét tincseibe túrt, pontosan tudta, hogy Carmichael tehet mindenről, ami miatt az elnöknek meg kellet halnia.
— A testvéretek nem magyarázta el mit jelent a „korrekció"? — Kacagott fel a férfi, a pirosas fagylaltot a mellette ácsorgó Hope kezei köze nyomta, ki csupán értetlen arckifejezéssel nézett Carmichaelre. — A lényeg Status Quo fenntartása. Egy újabb sötétöltönyös, kiváltságos, gyarló ember átveszi majd Kennedy helyét, majd egy következő.
— Amíg egy újabb elégedetlen kívülálló úgy nem dönt, hogy töltényekkel változtatja meg a világot, de ezúttal tényleg megmentettük a Földet. — Folytatta a lány, amit a férfi elkezdett.
— Megakadályoztátok, hogy Kennedy valaha is találkozzon Hargreevesszel, és neki adja azokat az atomfegyvereket, amik végül a megölésetekre küldött két pszichopata kezébe került volna, azokat a fegyvereket, amik az erőfeszítésetek ellenére elpusztították a világot... de persze emiatt mér nem kell aggódonotok! — Csapta össze tenyereit, s egy letörölhetetlen vigyorral az arcán figyelte az előtte állókat. - Tekintsétek ezt egy... bónusznak!
— Bónusznak?! — Nézett fel a férfire Five, gyűlölte őt, azt is, amit képviselt, pontosan tudta, hogyha ő felbukkan, ott csupán felesleges vérrontás lesz. — Szerinted mi végeztünk? Szerinted te segítettél nekünk?! Hányszor kell még megölnelek, hogy végre eltakarodj az utamból?
— Mint már mondtam; mi végeztünk, mindkettőtökkel végeztem. — Ezzel hátat fordítva indult el a sötét utcán, maga mögött hagyva a zavaros családot, ám a fiúnak csupán ennyi kellett.
Megragadott egy rézcsövet, mely elhagyva hevert a az úton, s Carmichael után futva egyenesen a fejének ütötte, ezzel ezernyi apró szilánkra törve az üveget, teste élettelenül hullott a hideg betonra, míg az Oranda halacska a tócsában ficánkolt.
— Szikével vágtad ki az emberségemet... mint egy daganatot. — Guggolt le az állathoz, s suttogta neki, hogy csak is ők ketten hallhassák. — Reggelente a legjobb emberi szándékokkal ébredek és neked köszönhetően lemészárolom őket. Minden... Egyes... Nap. Kivéve a mait.
Ebben a pillanatban felegyenesedett, cipője talpával ránehezedett a parányi halra, s eltiporta, akárcsak egy bogarat.
Hope átfutva az úton, egyenesen Fivehoz rohant, majd karjaival átölelte a fiút, s könny áztatta arcát a mellkasába temette. Five szembefordult a lánnyal, rémült tekintetét látva a szíve összeszorult, utálta, ha szenved, a szenvedés, melyből mindkettőjüknek annyi jutott.
— Téged soha sem bántanálak, remélem tudod! — A fiú ujjait Hope kócos tincseibe vezette, egyik kezét átvezette a lány derekán, majd szorosan magához ölelte reszkető testét.
— Tudom! — Felelte, szemeit lehunyta, s átadta magát a fáradságnak, lábai erőtlenül csuklottak össze, nem bírta tovább, pillanatokon belül győzedelmeskedett felette az álom... majd teljes sötétség.
°☆☆°
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
