A fiú, aki a napfényben él (Fred Weasley fanfiction)

Lebilincselő pillantás

A puha ágyneműmhöz bújva igyekeztem ignorálni a szobatársamat, aki arról próbált meggyőzni, hogy itt az ideje reggelizni.
- Grace, szedd össze magadat! - veszekedett velem.
Megöleltem a nagy párnámat, amit leginkább csak erre használok, tekintve, hogy párna nélkül alszom.
- Nem akarom - nyöszörögtem.
A fából készült padló minden lépése alatt megreccsent. Közelebb jött az ágyamhoz, és lehúzta rólam a takarót.
Amikor a pólóval takart hátamon megéreztem a hideget, rögtön felültem. December lévén pólóban azért hideg van így is-úgy is a szobánkban.
A szőkeség, amikor már biztos volt benne, hogy nem fogok visszaaludni, akkor öltözni kezdett.

Kimásztam az ágyból, megfogtam mindent, amire szükségem lehet, majd pedig a közös fürdőszobánkba vonultam. Alapvetően egyáltalán nem vagyok szégyenlős, mi több olyannyira nem, hogy az egész Roxfort előtt is át mernék öltözni. Dracoval azonban más a helyzet. Amióta az eszemet tudom, azóta élek vele. Hiába csak unokatestvérek vagyunk, mégis szinte testvérekként nőttünk fel. Az ember lánya pedig a rokona előtt értelemszerűen nem szívesen meztelenkedik.

Levettem a halvány rózsaszín pólómat, majd pedig össze hajtottam azt. Egy szál fehér, csipkés bugyiban álltam meg a tükör előtt.
Végig néztem a meztelen testemen. Ruha nélkül kifejezetten látszott, hogy nincs homokóra alkatom. A vállaim keskenyek, a csípőm valamivel szélesebb. A combom és a fenekem egy kicsit nagyobb, mint egy nagyon vékony lánynak.
A mellméretem se olyasmi, amivel én lennék az iskola legbővebb keblű lánya. Tulajdonképpen nem görögdinnye méretű melleim vannak, hanem akkorák csak, mint egy-egy narancs. Persze emiatt sosem éreztem rosszul magamat, elvégre így is bosszantóan sok érdeklődöm akad a férfiak körében.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mindig annyi önbizalmam volt, hogy az húsz embernek is elég lett volna. Az életben hamar megtanultam azt, hogy semmi sem vonzóbb, mint valaki, aki magabiztos. Kicsit sem számít, hogy tökéletes-e a tested vagy hogy elég okos vagy-e. Ugyanis a tanulással is ez a helyzet. Meggyőzőbb az, ha önbizalommal adod elő azt is, amiről keveset tudsz, mintsem, ha félénken és dadogva próbálnád a tudásodat megosztani.

Egy fekete harisnyát vettem fel, arra pedig a rakott szoknyámat. Az ingem alá felvettem egy fehér melltartót, majd pedig a zöld nyakkendőmért nyúltam. Emlékszem, hogy amikor idekerültem más azért drukkolt, hogy csak ne a Mardekárba kerüljön. Én viszont a győztesek nyugalmával ültem le, mert tudtam, hogy más szóba se jöhetne nálam.

Megkötöttem a zöld nyakkendőmet, majd pedig a tükör elé léptem.
Megmostam a fogamat, majd pedig az arcomat. A mai sminkemet nem vittem túlzásba. Kifestettem a szemöldökömet, tusvonalat húztam és szempillaspiráloztam. A tusvonalam mindig csak a legutolsó, felső sorban látható szempillámig szoktam húzni. A cicás tusvonalat kedvelem más lányokon, de magamon nem tetszik.
- Bejöhetek? - hallottam meg Draco hangját az ajtó túloldaláról.
- Gyere! - szóltam neki.
Draco belépett a fürdőszobába. Fekete nadrágot viselt, fehér inget és egy ugyanolyan zöld nyakkendőt, mint amilyen az enyém is volt.
Arrébb léptem, hogy Draco is fogat tudjon mosni.
Megvártam, amíg végzett vele, majd kérdőn néztem a szürke szemeibe.
- Összefogjam a hajamat vagy kiengedve hagyjam? - kértem ki a véleményét.
- Attól függ - kezdte. - Összefogott hajjal aranyosabbnak és kedvesebbnek tűnsz. Kiengedett hajjal pedig dögösebbnek, de hűvösebbnek is.
- Az utóbbi jó lesz - mosolyogtam rá.
Kiengedve hagytam a barna hajamat, amely a napfényben rezesen csillogott.
Szépen kifésültem a hajamat, majd pedig felvettem a fekete keretes szemüvegemet.

Dracoval magunkra kaptuk a talárjainkat és a cipőinket, majd elindultunk reggelizni.
Egymás mellett vonultunk a folyosón határozott léptekkel. Nem beszéltünk egymáshoz, csak hagytuk, hogy mindenki más nézzen minket. Dracot a Mardekár hercegének hívják a buta mardekáros csitrik.
A pletykák alapján értem is odavannak a fiúk, mert mindenkinek imponálnak a mogyoróbarna szemeim és a szimmetrikus, szép arcom. Velem kapcsolatban viszont elrettentő, ha valaki megtudja a vezetéknevemet.
A nő, aki szült engem jelenleg az Azkabanban tartózkodik. Az ő neve Bellatrix Lestrange, aki Draco anyjának a testvére. A férfi, akitől pedig állapotos lett, ő egy korábbi roxfortos diák, Tom Denem. A tehetséges Tom viszont később felvette a Voldemort nevet és a legtöbben már így ismerik őt.
Szóval, ha valakinek bemutatkozok, hogy Grace Denem vagyok, akkor mindenki számára egyértelművé válik, hogy a Nagyúr a biológiai apám.
A vér szerinti szüleimmel sosem találkoztam, a kezdetek kezdetén a Malfoy család gondjaira bíztak engem. Apám eltűnése és anyám börtönbe kerülése miatt egyáltalán nem neveltek engem.

A nagyterem elé érve, azonnal feltűnt egy öt fős kis csoportosulás. Már akkor sejtettem, hogy szóváltás nélkül nem fogunk tudni belépni oda.
- Micsoda korcs egy társaság - morgott hangosan Draco, hogy ők is hallják. - A Szent Potter, a sárvérű Granger, meg a Weasley patkányok...

Végignéztem én is a kis társaságon. Az aranytriót alkotja Harry Potter, akinek a szüleit az én apám ölte meg, Ron Weasley, aki egy szeplős vörös hajú fiú hatalmas étvággyal, és a sárvérű Hermione Granger, aki okos, de a kócos haja és a kapafogai miatt meglehetősen csúnya. Hermionet kifejezetten nem kedvelem, mert állandóan okoskodik, ez pedig számomra bosszantó. A lány szülei muglik, ami megint csak kivetnivalót hagy maga után. A félvérekkel például szerintem egyáltalán nincs baj, viszont a sárvérűeknek szerintem se szabadna a Roxfortba járnia. Félreértés ne essék, nem akarok muglikat meg sárvérűeket ölni, szimplán csak nem járnék mugli vagy sárvérű férfival például.

A két magasabb srácra néztem, akik még az öt fős társaságot képezték. Fred és George ikrek, méghozzá Ron bátyjai. Tőlem két évvel idősebb a két fiú, ugyanis én Dracoval, Harryvel, Harmionéval és Ronnal vagyok egy idős. Mi ötödéves, tizenkilenc éves diákok vagyunk, viszont az ikrek már végzősök és huszonegy évesek. A Roxfortban a diákok összesen hét éven át tanulnak. A leveleinket pedig tizenöt évesen kaptuk meg.

Ron bátyjai feltűnő jelenségek. Nem csak azért, mert százkilencven centi magasak, hanem azért is, mert hosszabbra hagyott, vörös hajuk van. Lényeges különbség közöttük viszont, hogy Fred viccesebb, mint George. George kedvesebb fiú. Viszont nekem pont ezért is Fred a szimpatikusabb kettejük közül.

Még hozzám képest is kifejezetten magasak, pedig én is százhetven centi magas vagyok. Konkrétan körülbelül egy fejjel magasabbak, mint én.
A Weasley család különben a sok gyerek és a vörös haj mellett, amiatt is érdekesek, hogy ők aranyvérűek, ami annyit tesz, hogy nem házasodtak muglikkal. Draco és az apja, Lucius... viszont ki nem állhatja a Weasley családot, mert vérárulóknak tartja őket, amiért kedvelik a muglikat.
- Dugulj el, Malfoy! - lépett közelebb hozzánk Harry.
- Takarodj inkább ezzel a szánalmas társasággal arrébb! - utasította Harryt Draco.
- Nem érnek annyit - karoltam bele inkább Dracoba, amikor sejtettem, hogy balhé lesz és a nagyterem felé kezdtem el húzni a tőlem mindössze öt centivel magasabb fiút.
Mielőtt elmentünk volna még felvettem Freddel a szemkontaktust egy röpke pillanatra, amit viszonzott is. Az elmúlt hetekben ez elég sűrűn megtörtént, hogy összetalálkozott a tekintetünk az étkezések ideje alatt.
Egy Bocsi-t tátogtam a magas fiúnak, Draco viselkedése miatt.

Bementünk a nagyterembe és leültünk Dracoval a Mardekár asztalához. A szőke egy zöld almával kezdte ma is a reggelijét.
- Draco, kivel fogsz menni a bálba? - kérdezte a velünk szemben ülő, barna hajú Pansy Parkinson, akit nem bírok személy szerint. Nem idegesít annyira, mint Hermione, de azért ő is elég bosszantó tud lenni.