A fiú, aki a napfényben él (Fred Weasley fanfiction)

A legjobb testvér

A reggeli napfény lágyan töltötte meg fénnyel a gyengélkedő üres termét. Egyáltalán nem fáztam, sőt... éreztem, hogy nem is a párnámat ölelem.
Lassan kinyitottam a szemeimet, mire láttam, hogy nem Draco karjai között fekszem. Ő az egyetlen férfi, akivel megesett már, hogy a karjaiban aludtam el. Az azonban más volt, mint ez a helyzet.
Fred szorosan ölelt magához álmában engem, azonban ez kölcsönös volt. Az én karjaim is viszonozták a vörös hajú fiúnak az ölelését.
Kicsit elhúzódtam tőle, hogy kiválhassak óvatosan az öleléséből. Ez azonban nem sikerült, mert Fred közelebb bújt hozzám.
Próbáltam megemelni a lábaimat, de teljesen össze voltak gabalyodva a lábaink. Nagyszerű... ha nem keltem fel, nem tudok kijutni. Vagy ki kéne használnom, hogy alszik?
Az ajkaira pillantottam, mire szinte fejfájós sóvárgás kapott el, annyira meg akartam csókolni őt.
Ezt nem tehetem. Nagyon kínos lenne, ha arra ébredne fel, hogy puszit nyomok az ajkaira.
A fenébe is, Fred! Miért ilyen csábítóak az ajkaid? És... miért csak a te ajkaid érdekelnek?
Gyengéden simogatni kezdtem az arcát, hogy felébresszem őt.
- Fred! - szólítottam a nevén kedvesen.
Komótosan nyitotta ki a szemeit. Ő egyáltalán nem felejtette el egy pillanatra sem, hogy mellette aludtam el éjjel, ugyanis a legkevésbé sem tűnt meglepettnek.
- Vissza kell mennem mielőtt Draco felébred - mondtam, jelezve, hogy sietős a dolgom.
- Csak még öt percet! - kérlelt álmosan engem.
A következő pillanatban magára húzott engem, úgy hogy a fejem a kulcscsontján pihent. Ő a hátán feküdt, én pedig a hasamon, rajta. A lábai terpeszben voltak, amelyek közrefogták az enyémeket.
A kezei a pólóm alá kúsztak és a megéreztem a derekamon a nagy tenyereit, így ölelt engem magához.
Éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben ver, miközben az arcom enyhén ég, mert elvörösödtem. Mégiscsak szokatlan, hogy egy fiú keze a meztelen derekamat simogatja.

Miután letelt az öt perc, amit kért... elengedett engem és hagyta, hogy kimásszak az ágyból.
Gyorsan elkezdtem felvenni a cipőmet, miközben ő felült és végig csak engem nézett a barna szemeivel.
- Akkor én megyek - jelentettem ki, amikor már készen álltam az indulásra.
Elindultam volna ki, amikor elkapta a csuklómat.
Felnézett rám, hiszen úgy, hogy ő ült, én pedig álltam... így én voltam magasabb.
- Hercegnő - kezdte. - Köszönöm az éjszakát, jó volt veled aludni.
Zavartan bólintottam, nyugtázva, amit mondott. Nem akartam neki állni áradozni, hogy sosem aludtam még ilyen jól, mint az ő karjai között. Annyira biztonságban éreztem magamat az ölelésében, mint még soha ebben az életben.
Lemondóan sóhajtottam, mintha szabadulhatnék attól, hogy állandóan rajta felejtem a szemeimet, hogy nem tudok nem rá gondolni. A közelsége pedig olyan, hogy hiába ölelt egész éjjel, én többre vágyom. Még közelebb akarok hozzá lenni... a lehető legközelebb.
A legrosszabb pedig az az egészben, hogy amikor éjjel néhány ujja a nyakamhoz ért, akkor fogott el igazán a rémület. Az ijesztő felismerés, hogy mennyire vágyom rá. Úgy éreztem, hogy nem tudok betelni azzal, hogy csak az arcomhoz ér hozzá. Telhetetlen módon arra vágyok, hogy mindenhol érintsen engem. Ennek az érzésnek van létjogosultsága, ugyanis sosem ismertem senkit korábban, aki így tudott volna hozzám érni. Úgy, hogy többet akarjak.

Fred keze lejjebb csúszott a csuklómról és megfogta a kezemet. Válaszként közelebb hajoltam hozzá és a szabad, bal kezemmel kisöpörtem egy vörös tincset, ami a szemébe lógott.
- Úgy tűnik a mai napi első látogató címéről lekéstem - hallottunk meg egy hangot.
Felkaptuk a fejünket az érkező hangjára, de Fred még itt se engedte el a kezemet.
Az iskolánk igazgatója, Dumbledore professzor lépett oda hozzánk. A hosszú ősz hajához volt egy ahhoz illő, hosszú ősz szakálla is. A szakálla pedig egy zsinórszerűséggel volt összekötve, aminek a vége két kis gömbben végződött.
- Jó reggelt, Igazgató úr! - köszöntünk kórusban Freddel.
- Megkérdezném, hogy hogy van - kezdte Dumbledore. - Azonban gondolom, így hogy itt van a szerelme, nem is lehetne jobban.
- Ez nem az... aminek látszik - mondtam zavartan.
A helyzeten egyáltalán nem segített az, hogy Fred még mindig a kezemet fogta.
- Valóban? - húzta fel a fél szemöldökét az idős varázsló. - Kár érte. Én örülnék maguknak.

Sietős léptekkel igyekeztem volna vissza a szobámba, de nyugtalanító volt, hogy sok diák jött már velem szembe, akik Nagyterembe igyekeztek, hogy reggelizzenek.
Legnagyobb szerencsétlenségemre, azonban nem jutottam túl messzire, ugyanis a velem szembe jövő tömegben megpillantottam Dracot és Blaiset. Az előbbi eléggé ideges volt, gondolom miattam. Már gondolkoztam rajta, hogy mit mondhatnék, de jobb híján úgy döntöttem, hogy egy régi mondásra fogok támaszkodni. Mégpedig arra, hogy a legjobb védekezés a támadás.
- Hol voltatok? Titeket kerestelek - mondtam szemrehányóan.
- Te hol voltál? - kérdezte dühösen Draco.
Ennyit a nagy ötletemről... Akkor marad a hazugság.
- Lementem dohányozni - tettem szét a karjaimat.
- Pólóban? - nézett rám összeszűkült szemekkel Draco, aki gyanakodott rám.
- A hidegben a legkönnyebb felébredni - mosolyogtam rájuk.
Blaise elmosolyodott, de Draco csak a szemeit forgatta.
- Néha nem vagyok benne biztos, hogy épelméjű vagy - közölte Draco, majd megfogta a kezemet.
Ő sosem úgy fogja meg a kezemet, mint ahogyan a párok szokták. Nem szokta rákulcsolni az ujjait a kézfejemre. A kézfogása velem olyan, mint amikor egy apuka fogja az kislányának a kezét.

Draco az asztalig kézen fogva sétált velem, mire Pansy és Astoria irigy pillantásokat vetett rám. Mind a ketten szívesen sétálnának így Dracoval, elvégre nekik ez még jelentene is valamit. Valamennyire már jobban megértem az érzéseiket, hogy tudom, hogy olyan jól esne ez nekik, mint amikor Fred fogta meg az én kezemet. Persze az, hogy megértem őket, az még nem azt jelenti, hogy nem tartom szánalmasnak, hogy nem lépnek tovább. Ki pazarolná olyan fiúra az idejét, aki rá se hederít? Én biztosan nem.
A fiúk azonban nem irigyen néztek rám a reggeliző asztalnál, hanem illetlenül. Fáztam egy szál pólóban a Nagyteremben, ami melltartó nélkül ugyebár problémás.
Draco is figyelte a tekintetével, hogy az asztalnál ülő férfiak nem a két szép szememet nézik, amit ő nem nézett jó szemmel.
- Van bőr a képeteken - nézett undorral végig a társaságon.
Felállt, és kibújt a fekete zakójából, ami alatt egy fekete inget viselt, szintén fekete nyakkendővel.
Felálltam én is és hagytam, hogy rám adja a zakóját, elvégre tudtam, hogy azért veszi le, hogy ne tudjanak engem bámulni.
Nyomtam egy puszit Draco arcára hálám jeléül. A szöszi egy apró mosollyal díjazta a puszit.
- Bocsánat - mondták egyszerre a fiúk, lesütött szemekkel.
Tudtam, hogy azért kérnek bocsánatot csak, mert nem akarnak sem velem, sem Dracoval ujjat húzni. Ez pedig egy roppant okos meglátás, hogy azt nem kellene.

Mivel ma szombat van, ezért nem kellett órára sietnünk. Reggeli után ezért a Draco és Blaise társaságában mentem ki rágyújtani. Az unokatestvérem elhozott egy zöld almát a reggeliről, így ő azt ette, amíg én a lépcsőn ülve meggyújtottam a cigarettámat.
- Te meg ez a mugli szokásod... - forgatta a szemét Blaise.
Nem törődtem vele, inkább csak élveztem a cigarettámat.
- Astoria meg Pansy jó irigy volt ma rám - mondtam Draconak arra utalva, hogy ma igazán lettek volna a helyemben.
- Ő bajuk - rántott vállat flegmán Draco.
- Ha lenne párod, rá is sok fiú irigykedne, Denem - mondta Blaise, akinek tökéletesen igaza volt.
Az iskolában főleg Harry Potteren és Ron Weasleyn látom azt csak, hogy ők nem néznek csak úgy rám, mint egy zacskó édességre. Ők határozottan nem kedvelnek engem.

Délután Draco az ágyában feküdt a hátán, én pedig az oldalamon feküdtem, a kulcscsontjára hajtva a fejemet. A bal karommal átöleltem őt, míg ő a jobb kezével a hajamat simogatta.
- Szeretlek - mondtam neki.
- Én is téged - mondta.
Nála jobb testvért kívánni se tudnék magamnak. Kicsit olyan, mintha ő lenne a túlféltő bátyám, holott csak pár héttel idősebb, mint én. Ő június 5.-én született, én pedig augusztus 20.-án, ugyanabban az évben. A roxfortos éveim miatta és Luna miatt szépek igazából.

Kopogást hallottunk az ajtónkon, mire Draco kiabálta, hogy: Szabad.
Cedric lépett be az ajtón, aki kicsit megilletődött attól, hogy Dracoval így talált minket. Bezzeg, ha Luna jött volna be... ő cseppet sem akadt volna fenn ezen.
- Szia Ced! - ültem fel.
- Diggory - biccentett köszönésképpen Draco.
Cedric kezében két könyv volt, így láttam, hogy tanulni jött hozzám. Az ismerős könyvcímek alapján már tudtam is, hogy melyiket hozta nekem. Az egyik könyvet Quentin Reskesh írta, a könyv címe pedig: A sötét erők – Önvédelmi kalauz. A másik könyvet hozta nekem, amelyet Göthe Salmander írt, és aminek az a címe, hogy a Legendás állatok és megfigyelésük. Na igen... van három tantárgy, ami nem a szívem csücske. Nem szeretem a mugliismeretet, mert borzasztóan nem érdekelnek engem a varázstalanok. Ezen az órán arról tanulunk, hogy hogy néz ki a muglik mindennapja, illetve arról, hogy hogyan épül fel a mugli társadalom. A jóslástan kapcsán az a problémám, hogy én nem érezem azt, hogy elég egyértelműen meghatározott dolgokról beszélnénk az órán. A legendás lények gondozásával pedig kissé hadilábon állok, ezért is azt hozta ma nekem Cedric.
Szép is lenne, ha minden tantárgyat úgy élveznék, mint a bájitaltant és a sötét varázslatok kivédését. A sötét varázslatokhoz eleve is kellőképpen vonzódok. Másoknak azért hasznos ez a tárgy, mert mások megtanulják megvédeni magukat a sötét varázslatokkal szemben, én viszont hallom, hogy mik azok. Nyilván a védekezés is fontos, mert ha velem szemben használják azokat, akkor jó tudni, hogy mit tegyek ellenük. Viszont én szívesen használnám másokkal szemben is azokat. Párbajozni is szeretek az adrenalin miatt, amit akkor érzek.
- Megzavartam valamit? - vonta fel az egyik szemöldökét Cedric, aki igencsak féltékenynek tűnt.
- A kérdésed, akkor lenne releváns, Diggory, ha Grace nem lenne a testvérem és ha éppen meztelenül feküdt volna alattam - mondta lenézően Draco.
Természetesen úgy gondoltam, hogy Draconak van igaza. Hogy kérdezhet ilyen hülyeséget Cedric? Mégis mit zavart volna meg?

Miután Cedric levette a cipőjét, átültem a saját ágyamra, ahol tanulni szoktunk. A hátamat a hideg falnak döntöttem, mire Cedric is így tett.
- Jövök én is - mondta Draco, akinek esze ágában sem volt tanulni.
Ő csak azért csatlakozott, hogy Cedricet távol tudja tőlem tartani. Ha érdekelne engem Cedric, akkor képes lenne még Blaisehez is átmenni, hogy ne zavarjon minket. Azonban mivel tudja, hogy a közeledése számomra kellemetlen, így inkább segíteni szokott, hogy ne lehessen túl romantikus a közös tanulás.
Először a nekem szánt könyvből olvasott fel nekünk Cedric. Ma a sárkányokról volt szó, akik a leghíresebb és a legnehezebben elrejthető, hatalmas mágikus bestiák. Ced részletesen beszélt arról, hogy melyik sárkány hol őshonos, továbbá, hogy mit érdemes róluk tudni.
Freddel vajon milyen lehet tanulni? Ő biztosan nem ilyen unalmasan olvasna fel. Talán nem is tudnék arra figyelni, amit mond. Valószínűleg jobban el lennék foglalva azzal, hogy milyen kellemes az illata és hogy mennyire helyesnek tartom őt. Mondjuk szerintem már ott téves a gondolat, hogy ő olvasna fel, ha együtt tanulnánk. Sokkal inkább én olvasnék fel neki.
- Figyelsz rám, Grace? - kérdezte kedvesen Ced és a combomra tette a kezét.
- Igen - mondtam. - A magyar mennydörgősárkánynál tartunk.
Ced mosolyogva bólintott, elvégre örült, hogy figyelek.
Hirtelen erős fájdalom hasított a másik combomba. Draco olyan erővel markolta azt meg, hogy nem tudtam nem káromkodni.
- Bassza meg, Draco! - kezdtem. - Ez fájt!
Cedric levette a combomról a kezét, úgy megijedt a kifakadásomtól.
- Csak megmutattam Diggorynak, hogy kell ezt csinálni - mondta Draco, aki úgy nézett Cedricre, mintha egy ellenség lenne.
- Hülye barom! - nevettem fel.
Imádom Dracot, de tényleg.
Ced enyhe pírral az arcán mosolyodott el. A mosolya zavart volt és inkább csak kínjában mosolygott, mert kellemetlenül érezte magát.

A hosszú és kimerítő tanulás után Cedric felállt, majd pedig a könyveivel a cipőjéhez ment, hogy felvegye azt. Szótlanul néztem, ahogyan felvette a barna lábbeliket.
- Grace, volna kedved még eljönni sétálni? - kérdezte.
- Mehetünk - igazította meg a zakóját Draco.
- Kettesben gondoltam, Draco, ha nem sértelek meg ezzel - mondta a szokásos, kedves mosolyával az arcán Cedric.
A szöszi morcos arcot vágott erre. Persze ez is csak a színjáték része volt, tudtam, hogy Draco nem szeretne igazából velem és Cedriccel sétálni. Pusztán csak ezt is bevállalta volna értem, hogy ne is próbálkozhasson majd Ced megcsókolni engem.
- Nem lehetne máskor? - néztem Cedre boci szemekkel. - Nagyon elfáradtam.
- Akkor majd legközelebb - mosolygott aranyosan.
Tudtam, hogy nem sértődött meg, elvégre ki tudna haragudni rám ilyenkor?
Mellesleg lett volna kedvem sétálni menni, de túlzottan érzem, hogy Ced már meg akarna engem csókolni. Ezt abból gondolom, hogy a tekintete a szemeim és az ajkam között cikázik mostanában. Csak sajnálni tudom szegény fiút, ha ő is annyira vágyik az ajkaimra, mint én Fredére. Most már én is tudom, hogy mennyire rossz, amikor megcsókolnál valakit, de nem teszed meg.

Cedric távozása után Draco önelégült vigyorral az arcán feküdt az ágyára.
- Király voltál - dicsértem meg, amiért ilyen remekül alakította a bosszantó testvér szerepét.
- Ez csak természetes - lett még szélesebb az a nagyképű mosolya.