ᴏ̈ʀᴏ̈ᴋᴏ̈s - ᴀ ʜᴇʀᴄᴇɢɴᴏ̋ ᴍᴇsᴇ́ᴊᴇ

|23|

Noelle

A labirintusban sétálgatva kerestem egy szobrot, amit még akkor láttam, mikor anya sírját megtaláltam.
- Biztos vagyok benne, hogy itt van valahol. - mormogtam magamban. - Miért nem találom?
Mindennap eljövök a sírhoz, de azt a szobrot azóta nem láttam, hogy legelőször itt jártam. Abban sem vagyok biztos, hogy azt ábrázolja-e a szobor akit hiszek, vagyis akiket. Már ott voltam, hogy feladjam, megfordultam és ott volt a szobor.
- Én... ez biztos nem volt itt eddig. - vakartam meg a fejem nagyokat pislogva.
A szobor Yevhent és Aureliát ábrázolja. Végigsimítottam a szobron majd leültem mellé, a hátamat a hideg márványnak támasztottam. Felhúztam a térdeimet és átkulcsoltam rajtuk a kezemet.
- Tudom, hogy butaság és sosem kapok választ, de talán ha itt vagyok... nem tudom... el akarom hinni amit hallottam. A legendátok gyönyörű. Ha amit hallottam igaz, visszahozhatom az édesanyámat. Talán butaságnak hangzik, mert sosem ismertem és talán túlságosan is elszánt vagyok, hiszen még a barátaimat is belerángattam ebbe. Bármit megtennék, hogy lássam anyát. Te is így éreztél Yevhen? Hogy mindent feladnál? - hajtottam a lábamra a fejem. Mit tegyek? Könnyezni kezdtem. Nem adhatom fel amíg van remény.
- Teljességgel. - szólalt meg mögöttem egy férfi hang. Meglepetten fordultam meg, egy férfi állt mellettem.

A bőre világos, halvány rózsaszínes árnyalatú. Szemei színei különböznek, egyik szeme sárga, a másik piros. Arcvonásai határozottak. Éles állkapocs, rózsaszín, telt ajkak és ívelt orra. Tökéletes arc, amit hófehér, husszú haja keretezett. Fekete felsőében kirajzolódtak izmai, szintén fekete nadrágja övén egy tőr lógott egy barna tokban. Csizmája szára bő volt, feltételezem ott is van egy tőr.

Rám mosolygott, majd a kezét nyújtotta, hogy felhúzzon a földről.
- Egy ilyen szép hölgy ne üljön a piszkos földön és semmiképpen ne sírjon. - a zsebéből előhúzott egy textil zsebkendőt és átnyújtotta nekem.
- Köszönöm. - elvettem és megtörölgettem a szemem. - Te Yevhen vagy, igaz? - néztem a férfira. Rengeteg képet láttam róla és Aureliáról a könyvtár régi könyvei között.
- Igen, én vagyok. Szeretnék segíteni neked és figyelmeztetni. - mondta majd intett a fejével és elindultunk a labirintusban.

- Mire szeretnél figyelmeztetni? - kérdeztem miközben az arcát néztem.
- A történetünk Aureliával közel sem olyan szép, mint ahogy azt hiszed. - mondta egy szomorú mosollyal.
- Miért? Visszakaptad őt, nem? Akkor mi történt? - kérdeztem összezavarodva.
- A fehér varázslat lényege a teremtés, de mivel valaki visszahozása nem számít teremtésnek a valódi mágia amit akkor használtam fekete mágia volt, ami önmagában nem rossz. A fekete mágia egyik helyről a másikba viszi az energiát, vagyis az egyiktől elveszi, hogy a másiknak adja. - magyarázta, majd megállt és lehajolt egy rózsához. - Megmutatom. - elővette a tőrt, majd megvágta a kezét, amiből kiserkent a karmazsin színű vér. Mit csinál? Megfogta a rózsát, majd halkan elmondott egy varázsigét. A kezén lévő vágás begyógyult, de ahogy a rózsára néztem egy pillanatra elállt a lélegzetem. A rózsa elfeketedett és elporladt. - Látod? El kellett vennem a rózsa mágiáját, hogy meggyógyuljak.
- De amikor visszahoztad Aureliát... - kezdtem el összezavarodottan, de nem tudtam tovább mondani.
- A saját mágiámból adtam neki. Az élet nem egy egyszerűen visszaváltható dolog. Nagy árat kell fizetni érte.
- Hogy érted ez? - álltam meg a férfivel szemben.
- Bármilyen varázslatot elvehet belőled az ilyen fekete mágia, lehet hogy csak pár hétre veszted el a varázserődet, lehet örökre, vagy kómába is eshetsz.
- Veled mi történt? - kérdeztem halkan.
- Azóta nem tudok repülni. A szárnyaim megmaradtak ugyan, de nem vagyok képes még elemelkedni sem a földtől. Attól félek ha édesanyádat visszahozod nagyobb árat kell fizetned, hiszen ő már évek óta halott. Minnél régebbóta halott valaki, annál nehezebb visszahozni. Nem véletlenül nem hozzuk vissza az elhunytakat.
- Bármit feladnék érte. - mondtam határozottan, a férfi szemébe nézve.
- Még ha az életedről is lenne szó?