Lecke gyönyörből

39. Félbeszakadt gyónás

Egy padon ülve találta meg Lokit, de csak úgy, hogy meghallotta dúdolni.

– Symphony? Komolyan ezt dúdolgatod?

– Ez a csengőhangod – kuncogott keserűen a fiú. Thor megállt előtte, hogy ha akarja Loki, elérje, de a fiú nem mozdult. Dúdolt tovább, néhány szót motyogva, mintha csak elfelejtette volna a szöveget. – Csak része akarok lenni a szimfóniádnak...

Thor hallgatta a tisztán csengő hangot, és elgondolkodott a szövegen. Sosem szerette nagyon ezt a számot, de akkor, Miami sötét ege alatt, a félelemmel a szívében, valahogy máshogy szólt.

– Szorosan fogsz engem tartani, és nem engedsz el? – Thor egy aprót lépett előre, és végre Loki megragadta a sötétben a kezét, és magához húzta. Fejét a férfi hasára téve halkan duruzsolta tovább, szinte mesélve dúdolta a dalt, akár egy altatót: Sajnálom, hogyha ezt túl sok. Te minden nap itt vagy, én gyógyulok... És elmenekültem szerencsétlenül, mert soha nem gondoltam volna, hogy így fogok érezni.

A mondat vége már belefulladt a sírásba, és Thort az ölelő karok olyan erővel szorították, hogy felnyögött. Mekkora erő van ebben a vékony testben, gondolta, és belebámult a sötétbe.

Ez a zene róluk szól. Ő is gyógyul, minden egyes perccel, amit a fiúval tölt. Hiszen a közös emlékek, az együttlétek törlik azt a másikat, azt a borzalmat, azt, ami eddig mérgezte. Hagyta a másikat zokogni, simogatta a fejét, a hátát, de a szeme száraz és könnytelen maradt. Beléhasított a felismerés, hogy talán azért nem látja a közös jövőjüket, mert nincs közös jövőjük.

– Menjünk aludni – szólt, és meglepődött magán, mennyire hidegen és érzelemmentesen csengtek a szavai. Loki felkapta a fejét, és érezni lehetett rajta a csalódottságot. Elengedte Thort, és felállt. Indult, hogy azt tegye, amit Thor mondott, de az megragadta, és az erő, amivel magához húzta, egészen elképzelhetetlen volt. A teljes sötétség ellenére is azonnal rátaláltak egymás ajkára. Nem csókolóztak, vadul tépték egymás száját, hosszan, minden gyöngédség nélkül, elkeseredett, kétségbeesett vágynak engedve türelmetlenül cibálták egymás nadrágját, és Loki nem tiltakozott, amikor Thor a padra ülve az ölébe vonta. Lélegzetük egymás szájába fújt, sípolt, de egy pillanatra sem hagyták abba a csókot. Mindkettejük agya üres volt abban a pillanatban, semmire nem gondoltak, csak hogy még itt vannak egymásnak. Az arcuk tüzelt, mintha túl közel ültek volna a tábortűzhöz, és vadul szeretkeztek. Szinte egy pillanatban robbantak ki, kapaszkodva egymásba, és a csókot csak abban a fájdalmasan gyönyörteli pillanatban szakították félbe. Sokáig egyikük sem szólalt meg, testük még mindig egymásba fonódott.

Iszonyú nehéz volt, Thor mellkasa belefájdult, szorítva zakatolt a szíve, és azt hitte, az űr, ami most benne van, beszippantja, akár egy fekete lyuk. Pedig nem ezt kellene éreznie, boldognak kellene lennie, hiszen most lett az övé, akit szeret, aki nélkül nem tudja elképzelni az életét. Egyik pillanatban biztos volt benne, hogy ők ketten örökké együtt maradnak, és együtt a világgal is szembeszállnak, aztán felsejlett előtte egy apró, törékeny lány dühös és undortól eltorzult arca, és azt hitte, mindennek vége. Kereste magában a megoldásokat, hirtelen megnyugodott, és a sötét ellenére felragyogott körülötte minden, aztán még sötétebbre zuhant, és magával rántotta a kétségbeesés. Ennek a szerelemnek a jövője elveszett, abban az óvatlan percben, amikor Loki zsebéből a mobil eltűnt, és talán már jelenjük sincs, csak múltjuk, és Thor ebbe akart kapaszkodni, minden erejét összeszedve ebbe a múltba, és annak a csodákba, amiket Lokival élt át.

– Thor – suttogta Loki, mintha érezni, mi játszódik le a másikban, még szorosabban ölelte. – Ugye nem engedsz el? Ugye nem mondasz le rólam? Miért nem válaszolsz? – könyörgött, és újra megrázta a zokogás. Elengedte Thort, és felrángatta magára a nadrágját. Nem törődött semmivel, hogy átnedvesedik majd, mire felér, ez nem számított. Megindult, elbizonytalanodva az óceán felé, aztán megfordult, elsétált Thor előtt, aztán rohanni kezdett. Anélkül, hogy átesett volna valamin a sötétben, elért a hátsó bejáratig, és pulóvere ujjába dörgölte a szemét, ami égett és szúrt. Meghívta a liftet és belépett, aztán felkiáltott. Mögötte, akár egy baljóslatú árny, ott állt Thor. Lihegés nélkül, mintha repült volna, érte utol, és testével Lokihoz nyomulva kényszerítette, hogy lépjen be a liftbe, aztán megnyomta az emelet gombját.