MOONLIGHT

𝐢𝐢𝐢. / / the walls

Az idő előrehaladtával egyenesen arányosan növekedik Taeyongban az alkohol, ahogy sorra juttatja szervezetébe a poharak tartalmát. Általánosságban ő maga mostanra már rendesen hozzászokott ehhez, hiszen nem egy ilyen estéje van, viszont jelenleg kezdi már érezni a bódult hatás. Hallása betompul, érzékszervei hatékonysága csökken, csupán szívének folytonos megdobbanása az, amelynek érzete minduntalan végigszánkázik porhüvelyén. Enyhe szédülés is úrrá lesz rajta, ám az a kellemes féle, ami nem eredményez rosszullétet, csak szimpla velejárója a mennyei felszabadultságnak, minek megannyi ember rabjává vált. Ő is szereti ezt az érzést, ezt a pillanatnyi gondtalanságot, s be talán sosem vallaná, viszont munkájának legkedveltebb részét képezi – pláne, hogy cseveghet a pultban ácsorgóval, aki kedves ajakgörbülettel figyeli a lerészegedő idősebbet.

- Ma tényleg több ital érkezett - jegyzi meg Taeyong, aki jobbnak is látja, ha inkább leül az egyik bárszékre, s nem a pult ellentétes felén ácsorog, ezt pedig a fiatalabb csak egy halk kuncogással reagálja le.

Általában nem merülnek mély beszélgetésekbe, ebből kifolyólag pedig nem sokat tudnak a másikról. Legalábbis nem olyanokat, amik igazán lényegesek; mindössze felszínes témák szoktak felmerülni, hogy elkerüljék a kínos csend zavaró létrejöttét, azonban emellett mégis megmagyarázhatatlanul várják, hogy Taeyong egy-egy előadása után kettesben legyenek a hatalmas tömegben, és váltsanak pár szót. Ez amolyan rutinszerűvé vált már, tehát mást el sem tudnának képzelni, mégis, ahogyan a fellépő fejébe száll az elfogyasztott alkohol pezsdítő hatása, olyasféle ötletek fogalmazódnak meg benne, melyet mélyen elzárna magában normál esetben.

Azonban úgy van vele jelenleg, hogy biztosan csak a szórakozóhely varázsa ragadja magával; a homályba torkolló emberi alakok, a folyton mozgó táncok, az egymásba gabalyodó testek és ajkak, a szabadság, a fellángoló szerelmek egy-egy párnál, a valóság eltörpülése, na meg a mámor, mely belengi a közeget. Ezek mellett tehát úgy véli, elmélkedése nem végtelenül helytelen, s egy gyengébbik pillanatában ajkait is szóra nyitja.

- Tudod, szerintem még sosem láttalak itt úgy, hogy nem munkában vagy.

- Mert ez a munkahelyem - hitetlenkedve ingatja fejét Ten, aki egyből tudja kezelni a másik ittas megszólalását, szóval szavai mögé nem is társít plusz jelentést.

- Valamikor jöhetnél ide úgy, mint kikapcsolódni - rántja meg vállát az idősebb, szemeit pedig mindvégig a másik elbűvölő arcán legelteti. - Meginnék veled valamit.

Ten ekkor hirtelen lefagy, elvégre elméjét megannyi gondolat rohamozza meg. Mintha a világ is belassulna, ahogyan az érvek és az ellenérvek felröppennek, hogy pusztító csatát vívjanak, hiszen túl nyilvánvalónak véli a fiatalabb, hogy mindez nem lenne ellenére, ha esetleg más körülmények öveznék jelenét; mondjuk egy másik életben biztosan Taeyong lenne az, akinek erre rögvest igent mondana.

- Nem igazán járok el, ha nem dolgozom - diplomatikusan igyekszik hárítani, hiszen a bűntudata bizonyul erősebbnek, hiába harcol ellene. A szíve suttogja, hogy egyezzen bele, ám a józan ész üvölti, hogy tilos neki bárki másra néznie, mikor kapcsolatban van, akármilyenben is.

Taeyong viszont nem elégszik meg a válasszal, és nem is hagyja ennyiben. Töri a fejét, hogy miféle ötlettel álljon elő, mely közösen eltöltött – mámoros – perceket idézne elő, mely ledöntené Ten falait, majd mikor rálel a megfelelőre, közelebb hajol, s szinte már szemtelenül tökéletes mosollyal szólal meg:

- Akkor egyszer feljöhetnél hozzám.