The Fuckboy

¦14¦

"Még hallottam, ahogy az iskolaajtót hagyja a háta mögött becsapódni, ami visszhangot vert az egész épületben."

Nem tudtam mire véljem Reed folyamatosan ingadozó hangulatát.

A délelőtti kirohanása után egész héten nem látta senki és gondolom ez elegendő idő volt ahhoz, hogy úgy tudjon tenni mintha mi sem történt volna. Ugyanúgy nevetgélt a szünetekben, mosolygott, flörtölt mindenkivel és én is kaptam reggel egy "hali"-t.

Viszont amikor jobban megnéztem láttam, hogy nincs renndben. 

A focicsapatból kitették, mint ahogy azt Ms. Silver mondta és nagyon úgy tűnt, hogy meg is fogja buktatni.

Péntek volt. A bál előtti utolsó nap, és nekem még mindig nem volt kísérőm. Persze nem mintha egyedül nem mehettem volna el, hiszen teljes mértékben önálló és független voltam, de igazán jól esett volna ha valaki elhív.

Éppen unottan hallgattam és firkálgattam matek óra közepén amikor egy galacsin landolt a padomon.

Hátranéztem, hátha megtalálom a feladóját. A tekintetem összekapcsolódott egy Tucker nevű srácéval.

Óvatosan kibontogattam az üzenetet, amiben ez állt:

" Van kedved eljönni velem a bálba?

igen                    nem"

Újra hátrapillantottam a vállam felett.

Tucker rövidre nyírt hajába túrt és kedvesen elmosolyodott.

Előre fordulva ráfirkantottam a lapra egy talán választ és visszagurítottam neki.

Még szélesebb vigyorra húzta ajkait és csengőig nem érkezett újabb levél.

A holmimat pakolásztam össze amikor megállt mellettem és újra feltette a kérdést. Mivel sokkal jobban éreztem volna magam, ha elkísérnek és nem Leonál lennék gyertyatartó harmadik kerék, végül igent mondtam Tuckernek.

A folyosón sétálva elmeséltem Leonak, hogy Tuckerrel megyek a bálba.

– Mivan? – pislogott nagyokat amikor a sztori végére értem. – Nem gondolhatod komolyan, hogy Rihanna helyett vele mész – fintorgott.

Erre csak horkantani tudtam.

Az utolsó tesióra előtt már mindenki teljesen be volt zsongva a közelgő esemény miatt, Mr. Robertson a szokásosnál is nehezebben tudta rávenni az osztályt a futásra. A fiúk persze megint focizhattak.

A három és feledik körnél tartottunk amikor a szemem sarkából különös mozgolódásra lettem figyelmes. Először azt hittem, hogy megint én leszek az a szerencsétlen akit eltalálnak vagy fellöknek, de semmi ilyesmi nem történt.

A focipálya közepén a fiúk körbe álltak, ami kívülről nézve úgy tűnt, mintha megbeszélnének valamit egészen addig, amíg észre nem vettem Reedet és Tuckert ahogy a földön fekve ütik egymást.

Szinte fel se fogtam mit csinálok csak amikor már félúton rohantam a pálya túlsó felébe, átvágva a frissen nyírt füvön.

Soha életemben nem futottam még olyan gyorsan, sőt nem is hittem, hogy képes vagyok ilyen sebességgel sprintelni.

A probléma csak az volt, hogy nem tudtam mit fogok csinálni, ha odaérek, ugyanis mindketten legalább harminc kilóval nehezebbek és erősebbek voltak nálam.

A kör közepébe ugyan sikerült bejutnom, de amint megpróbáltam szétválasztani őket, az egyiküktől egy hatalmas pofont kaptam, ami leterített a földre.