Part 11

867 109 12
                                    

Éles hangra lettem figyelmes. Az arcomon egészen idáig mosoly virított Jungkook miatt. Jól esett, hogy törődött velem, és felajánlotta azt, amit, de nem tudom, hogyan kellene reagálnom. Feszegetni a szabályokat? Iszonyúan szeretném. Élni szeretnék, megtudni olyanokat, amik másoknak normális, de nekem igenis nagy dolog lehet. Mégse válaszoltam neki semmit, csak bólintottam, hogy felfogtam.

A hang miatt az ajtómhoz sétáltam, és rátapasztottam a fejem. Ám amint meghallottam az öcsém halk, nyekergő hangját, feltéptem a kilincset, és leszaladtam. Apám az övvel a kezében állt, zihált, szemei szinte szikráztak, úgy nézte az előtte ájultan heverő gyereket.

Nagyot nyeltem, látva az eszközt, amivel engem is sokszor küldött a pokolba. Máglyán kéne elégetni, az biztos. De nem uralhatott a félelmem, letérdeltem Dae mellé, és magamhoz szorítottam.

- Miért bántottad?

- Ne legyél te is tiszteletlen, mert úgy jársz te is! Te küldtem rám, igaz?

- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza. Nagyon féltem, ilyenkor nem volt önmaga. Anyám pedig csak keresztbe font karral nézett minket a sarokból. Semmi érzelem, semmi vágy, hogy segítsen.

- Azt kérte, ne legyünk ennyire szigorúak veled. Hogy többet lehess az iskolában délutánonként, és ne szabjuk meg, kivel találkozgatsz. Te kavarsz valakivel?

- Mi? Nem én-

- Erre neveltelek? - felemelte az övet, és csapott egyet vele, ám mivel még időben felemeltem a kezem, a csat része a csuklómat találta el. Iszonyúan fájt, de nem adtam ki semmilyen hangot, csak még jobban elfordultam, hogy Dae-nak ne essen nagyobb baja. - Neked egyetlen dolgod van, tanulni! Ez olyan nehéz? A pasiknak még csak rád se kéne néznie, de te biztos kelleted magad! Olyan akarsz lenni mint a nagybátyád?

- Vele nincs semmi baj, csak élni akart! - vágtam vissza, mire anyám felnevetett, és átvette a szót apámtól.

- Élni? Ő nem törődött a családjával, mikor elhagyott minket. Több tiszteletet, Nayeli!

Ez nem igaz! Szeret minket, hisz mindig, mikor visszajött az országba, titokba találkozott velünk. Ő egyszerűen megunta azt, amiben a szüleim éltek, amibe őt is bele akarták taszítani, ezért legnagyobb álmának kedvezve lelépett világot látni. Ez olyan szörnyű? Hogy valaki szabad akar lenni?

- Meg ne halljak egy rossz szót se rólad Rantól, vagy a tanároktól, mert istenemre mondom, többet fogsz kapni, mint eddig valaha! A lelkünket kileheljük, hogy nektek rendes életetek legyen, és ne legyetek olyan naplopó ostoba emberek, mint a társadalmunk nyolcvan százaléka! Hát így háláljátok meg?! - ordította.

Nem válaszoltam. Felkaroltam az öcsémet, és felvittem a szobájába.

Estig meg se látogattam, tudtam, hogy anya a folyosón ólálkodik. Csak takarodó után, mikor már elaludtak, akkor mentem ki a mosdóba, hogy hideg vizet tegyek az egyik kendőmre. Benyitottam hozzá, és rátettem az arcára. Ő viszont hangosan felzokogott, és magához ölelt.

- Megint az arcomat - suttogta. - Kinek fogok így kelleni? Ki fog így rám nézni, ha még tovább csúfítják? Elegem van, el akarok innen menni Naya.

- Tudom - simítottam a hátára. - Tudom.

De mit tehetnénk? Nagyon félek bármerre is lépni. A rendőrség lehet, hogy segítene, de nem bízhatok annyira a világban, hogy egy rendes családhoz kerülnénk. És ha elszakítanának minket? Dae nem élné túl, és én se. Túl sok mindenen mentünk már keresztül együtt. De akkor mégis mit tehetnénk? Dolgozni nem tudok, anyáéknak rögtön leesne, és nagyobban kapnék, mint most az öcsém. Máshogy nem tudok pénzhez jutni, nem tudunk elköltözni. Az utcán pedig nem lakhatunk.

Mégis mit tegyek?

- Ez meg mi? - kérdezte a karomra fogva, ügyelve, hogy a bekékült csuklómnak a közelébe se legyen.

- Megütött - vontam vállat. - Nincs gond, a kesztyű majd eltakarja.

- Ezt a te lenge csipkekesztyűd nem fogja eltakarni. Az a srác - ejtette ki, de rögtön meg is bánta. Lesütötte a szemét, és lehajtott fejjel beharapta az alsó ajkát. Nagyot sóhajtottam, és összeborzoltam a haját.

- Jungkook, igen? Mi van vele?

- Észre fogja venni. Nagyon szeretne veled lenni. Engem is kérdezgetett, de nem mondhattam neki semmit. Pláne rólad, nem lett volna helyes. Tud a... Kötésedről is. De azt nem, hogy minek van rajtad.

- Köszönöm - mosolyodtam el.

- Most menj - elvette a kendőt a kezemből és rátette az arcára, ami még mindig nagyon piros volt, és egy részen fel is horzsolódott. - Nehogy itt találjanak.

Nehéz szívvel álltam fel, és hagytam ott. Még csak együtt sem aludhatunk, mert ,,zavarnánk egymást a pihenésben, és másnap nem lennénk tökéletesek". Annyira unom, elegem van!

***

- Látod, én mondtam, hogy tartsd a szád! - lógott rá Ran még jobban az asztalra, hogy jobban halljam azt az idegesítő hangszínét. Felnéztem a szemüvegem alól, és becsuktam a könyvemet.

- Nem kell a kioktatásod. Az öcsémről volt szó, nevelés ide vagy oda, megvédem.

- De ez miatt te kaptál - tud a csuklómról, nem is akarom tudni, honnan. Anyám cinkosa, biztos innen. Legyenek boldogok.

- Nem számít. - Felálltam, és elindultam hátra, a könyvtári szoba felé. Valójában Jungkookkal kellene most lennem, aki percek óta itt köröz mellettünk, várva, mikor hagy itt végre Ran. De most meguntam.

- Mégis hova készülsz? - futott utánam.

- Túl sokan vannak kint, nem tudok koncentrálni, ez pedig egy fontos feladat. Bejövök ide - nyitottam be a szobába, ami mint mindig, üresen várt rám.

- De ide sose szoktál jönni! Nem lenne jó ötlet-

- Micsoda? A tanulás érdekében eltérni a megszokottól? - kérdeztem, patthelyzetbe taszítva ezzel. Azt akarja, hogy menjek el innen, viszont mint anyámat is, őt is meg lehet fogni valamivel. Ilyen például a tanulás.

- Nos, rendben. Akkor én is hagylak, de ne maradj sokáig. Az a huligán is itt van.

- Muszáj ma még beszélnem vele, elvégre a tanuló társam, rémlik?

- MI? Nem, akkor maradok!

- Dehogy maradsz! - léptem elé, és tessékeltem ki. - Meg tudom én is oldani, csak az esszét beszéljük át, és már itt is hagyom. Szia! - kilöktem, és becsuktam az ajtót. Lehuppantam a kanapéra, és elterültem rajta. Úgy ordítanék...

Az ajtó viszont újra kinyitódott, lépteket hallottam, és, hogy maga mögött bezárta.

- Nem megmondtam, hogy hagyj békén? - ültem fel, és néztem szúrós szemekkel a férfira. Ám Ran helyett Jungkook sétált felém, sejtelmes mosollyal.

- Tetszik, ez a tekintet. Nézd, mit hoztam - adta oda a könyvet, amit a múltkor nem sikerült befejeznem. - Kicsit beleolvastam, és rájöttem, miért tetszik neked.

- Hadd halljam.

- A lány átalakította a pasit. Egy visszahúzódó srácból lett egy magabiztos férfi. Te is erre vágysz. Hogy megváltozz. Ezért esik jól ilyet olvasni.

- Lehet - bólintottam. Leült mellém, de nem nyitotta ki a könyvet, amit magával hozott, csak lehunyta a szemét.

- Azért megnéznélek úgy.

- Mármint, hogy?

- Tökéletlenül - fejét felém fordította, és rám nézett. Szeme most a szokottnál is sötétebb volt, nem engedte, hogy más fele nézzek.

- Nekem.. Mindig tökéletesnek kell lennem - nyögtem ki nagy nehezen. Érzem, hogy egyre melegebb lesz a levegő. Miért érzem ilyen furcsán magam, ha találkozik a tekintetünk?

- Igen, otthon talán így van. De itt nem kéne. Élveznéd is, szerintem.

Ha csak egyszer... Ha lenne rá bátorságom, megcsinálnám én is. De vajon ő mit tenne? Miért vonz az jobban, hogy ő mit csinálna velem? Min változtatna, min segítene?

- Meg...Mutatnád? 

Not so bad guy [Jungkook ff]حيث تعيش القصص. اكتشف الآن