Not so bad guy [Jungkook ff]

Part 20

Életem legmegalázóbb dolga volt felállni, felhúzni a ruhámat és otthagyni Jungkookot az ágyán, majd hazasietni. Még mindig nem alszom, pedig már éjfél is elmúlt. Ő küldött el, nem is írt a telefonon, nekem pedig száguldoznak a gondolataim. Mi a franc volt ez? Élveztem, az biztos, azt se tudtam merre vagyok, de tagadhatatlan volt, hogy azt kívántam, nehogy abbahagyja.

Sírtam, igen. De nem azért, mert fájt volna. Kellemetlenül feszített, mégis tett róla, hogy elenyésszen, és helyébe az élvezet kerüljön. Az az érzés, mikor hozzám ért ijesztő volt, de a hangja, a lágy érintése, az óvatossága megnyugtatott.

Kívül belül forró voltam, olyan löketet adott, amit még sosem éreztem, és nem tudtam, hogy létezik. Akarok még! Akartam, akkor...

Legszívesebben a hajába markoltam volna, többért könyörögve, mégis elsírtam magam. A tudattól, hogy én, én vagyok. Mégis, mit tudnék nyújtani neki, ami elég lenne? Semmi vagyok. Most is mit tettem? Csak feküdtem, és játszottam a gondolataimmal. Nem cselekedtem aszerint. Feküdtem, és vártam, mit fog majd tenni, mi lesz a vége. De ebbe neki semmi jó nincs. Nem tudok neki semmit adni viszonzásul. És ez megijesztett.

Imádtam volna, ha folytatja, ha eléri nálam, hogy végre ne gondolkodjak, csak makacsul rohanjak magam elé, és tegyem azt, ami először az eszembe jut. De nem tudtam ennyire felszabadulni, még vele se. Hiába a korom, hiába, mit és mennyit olvasok... Gyerek vagyok.

***

Három napja kerülöm, ő pedig nem kérdez semmit. Még csak rám sem néz. Órák után nem vár meg, nem hív magához, nincs a könyvtárban. Teljesen lemondott rólam, és valahol, én is róla. Nem akarom, hogy kislánynak tartson, hogy rám unjon a tapasztalatlanságom miatt. Vele akarok lenni, kedvelem a társaságát, de ha ez neki nyűg, nem erőltethetem rá magam.

Kerül engem, és meg is értem, miért. Megijedt, látni se akar már többet, hiszen nem néz felém se. Nagyon elbasztam, mikor nem állítottam le magam. Ő nem engem akart, csak a szabadságot, amit adhatok neki, mégis kihasználtam.

- Mi a baj, nyuszipofi? - csipkedte meg az arcomat Lola, mintha a nagyanyám lenne.

- Régen talán az voltam - sóhajtottam. - De most szörnyeteg vagyok, Lola. Miért nem szereted a férfiakat? - dőltem hátra a kanapén, és néztem fel az üres plafonra.

- Nem csak a férfiakat, a nőket se - vont lazán vállat. - Nincs szükségem erre - mutatott rám, de tudtam, hogy a szituációra gondolt.

- Te csinálod jól.

- Na, mi a baj? - csusszant közelebb. - Hol siklott félre?

- Ott, hogy - vettem egy mély levegőt. - Hozzá értem.

Lola teljesen lefagyott, még a szája is nyitva maradt. Laposakat pislogott, majd megfogta a háta mögötti párnát, és elkezdett ütni vele.

- Te utolsó idióta fasz! Nem megmondtam, hogy ne csinálj semmit amivel összetöröd? Még nem is nagykorú, mi van ha feljelentenek? Remélem azért gumit-

Tenyerem az arcához emeltem, befogva ezzel a száját. Elragadott a hév, ellöktem, és magam alá gyűrve fölötte kötöttem ki. Ám amint észbe kaptam, elvettem a kezem.

- Ne haragudj. De nem hagyhattam, hogy kimond. Nem dugtam meg.

- Rég nem láttam már ilyet - mondta. A félelem legkisebb jelét sem mutatta, elvégre tudta, hogy ilyen vagyok. Heves, erőszakos. De már kontrolláltam. Néha azonban feltör belőlem. Ezért nem foglalkoztam idáig olyan lányokkal, mint például Nayeli. Összetörném, tönkretenném őket. De ő más. Ő beférkőzött a tudatomba. - Biztos fontos lehet neked - ült fel, mikor leszálltam róla. - Ne haragudj.

- Semmi baj. Ezt én csesztem el. Azóta kerül. Nem tudom, hogyan kérhetnék bocsánatot. Jiminnek volt igaza, csak hagynom kellett volna mindent a francba, és eljutni az érettségiig.

- Tényleg ilyen fontos az a papír? - húzta el a száját. Amíg nincs meg, nem lehet normális munkám, és önérzetem. Az online szarokat pedig rövides időn belül megunom, bármennyire is jól fizetnek.

- Szeretnék tetováló művész lenni.

- Tudom, de ahhoz nem feltétlenül kell papír.

- De nekem fontos. Magam miatt csinálom, érted?

- Értem, és örülök is neki. Eddig mindig másokért cselekedtél. Nem basztatlak, tedd, amit szeretnél - paskolta meg a vállamat.

***

Szeretném őt? Bassza meg, ez a legrosszabb. Az, hogy segítettem neki, hogy ki akartam szabadítani idáig fajult volna? Rossz ember lennék? Hol kezdődik a rossz, és hol a jó? Össze vagyok zavarodva, és az, hogy kerül, én pedig vágyok rá nem segít. A hangjára, a tekintetére, a figyelmére. Hogyan szerezzem vissza?

Épp a könyvtárba tartott, én pedig szorosan mögötte. Nem szóltam hozzá, csak megnéztem, mit vesz ki. Természetesen egy történelem könyvet, és egy teljesen másik regényt, mint amit a múltkor olvasott. Megint a babzsák felé vette az irányt, de mikor elhaladt az ajtó előtt, megragadtam a kezét, és egyszerűen behúztam. Miután becsuktam az ajtót, ahhoz szorítottam, és elé álltam, hogy ne tudjon elmenekülni. Ha csak simán elkezdenék beszélni vele a végén még ignorálna, vagy elmenne. Muszáj éreztetnem vele, hogy én vagyok nyeregben, persze úgy, hogy még ne kezdjen el félni tőlem.

- Bocsánat - suttogta, kiszakítva a gondolataimból. Lenéztem rá, és csak akkor vettem észre, hogy könnyek potyogtak a szeméből. Ajka lefelé biggyedt, teste remegett.

- Miért kérsz bocsánatot? - kérdeztem vissza. - Hisz nekem kellene!

- Nem akartam neked nyűg lenni. Vagy gondot okozni. Te nem foglalkozol kislányokkal, én mégis rád erőltettem magam. Sajnálom - zokogott fel, lehunyt szemmel.

- Te meg miről beszélsz? Mondtam én valaha is, hogy nyűg vagy? Vagy, hogy kislányként tekintek rád?

- Annak kell - vágta rá egyből, hüppögve. - Nem tudok semmit nyújtani neked, és egy idő után úgy is meguntad volna a... A.. Tanításomat - bökte ki nagy nehezen. - Menj, a végén még azt is félreértem miért akarsz velem beszélni.

- LiNa!

- Csak engedj el! - kezét a mellkasomra emelte, és megpróbált arrébb tolni, de nem hagytam. Nem mintha lett volna esélye. Finoman megfogtam a kezét, és a feje fölé emeltem, majd a lábamat a combja közé ékeltem, és amennyire tudtam, hozzásimultam. Az arcunk majdnem összeért, de nem engedtem, hogy más felé nézzen.

- Csak egy dologra válaszolj. Többre nem kell. - Ha nemleges választ kapok, békén hagyom. De tudnom kell.

Nayeli bólintott, de nem tűnt valami határozottnak. Ha eddig nem törtem meg, most biztos az fog következni.

- Akarsz engem?