Not so bad guy [Jungkook ff]

Part 23

Ez rosszabb, mint hittem. A legutóbbi alkalommal nem vettem észre, de ez a szoba borzalmas. Fehér falak, mintha kórházban lennék, vaj színű függöny, és sehol egy kép, vagy egy plüss, ami általában a lányok szobájában szokott lenni. Azért nézte meg az összes képemet a házban, mert nincs hozzászokva? Még az ágynemű huzata is egyszerű, bézs színű.

Mielőtt kérdezhettem volna tőle, kopogtak az ajtón. Szegény lány megfeszült, és már indult is volna oda, de az öccse megelőzte, és belépett a szobába.

- Hé Naya - kezdett bele, mielőtt meglátott volna. Meg se lepődött, csak sóhajtott egyet. - Na igen, valami ilyesmire számítottam. Hali - intett felém, mire én is köszöntem neki. - Nem gond, ha ma az egyik haveromnál alszok? Ígérem délre itthon vagyok.

- Persze, menj csak. Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik - felelte LiNa. Az öccse csak bólintott, és ki is ment.

Ráfogtam az övemre, és kicsatoltam. Ha már itt kell aludnom úgy, hogy nincs ruhám, szokja kicsit a testem látványát. De mikor meghallotta a tompa csattanást összerezzent, ijedten megfordult, és hátrált pár lépést. Nem rám, hanem a kezemben maradt övre figyelt.

- Ne haragudj. Ez olyan nálunk mint nálatok a melltartó. Megkönnyebbülsz, ha leveszed - válaszoltam, hogy megnyugodjon. De látszólag nem sikerült neki, ezért félre hajítottam a bőr anyagot. Fél az öv hangjától, mert verik itthon, nem lehet sem egyénisége, se saját gondolatai, amik eltérnek a szüleiétől. Hogy bírta ki eddig?

Nayeli végigsimított a karján, és oldalra lépett egyet. Rosszul éreztem magam, amiért miattam kezdett el szorongani, de erre végképp nem számítottam. Ahogy nyílik meg nekem, úgy felejtem el, milyen törékeny is.

- Na gyere csak ide! - nevettem fel, és hajoltam le, hogy aztán a derekába kapaszkodva az ágyra lökjem, és elkezdjem csiklandozni. Hangos kacaj töltötte meg a csendes szobát. Máris jobb lett a hangulat. Édes hangok, édes látvánnyal, ugyanis a mosolya még mindig gyönyörű.

Egy pillanatra megálltam, mikor annyira leereszkedtem rá, hogy a melle súrolta a mellkasom. Beszívta a levegőt, és felnézett rám. De ekkor már nem bírtam fékezni a fantáziám, ajkam az övére nyomtam. Kezemmel lágyan markoltam meg a haját, hogy kicsit feljebb szegjem a fejét, és mélyíteni tudjak a csókon. Nem akartam rögtön mindent rázúdítani, de nagyon kívántam. És ez látszott is rajtam, a farkam már kikívánkozott a nadrágomból.

Homlokom az övéhez nyomtam, és felsóhajtottam. Rásimított a vállamra, majd a nyakamon át fel az arcomig.

- Mi a baj? - suttogta.

- Ígértem neked valamit. De egyre nehezebb.

- Attól még... Hozzám érhetsz. Én is szeretnék, csak... Csak... - lesütötte a szemét, majd teljesen becsukta. - Nem tudom mi a jó neked.

Már épp válaszoltam volna erre az édes kijelentésre, mikor lentről meghallottuk, hogy kopogtak. Mind a ketten meredten bámultunk a másikra, míg Nayeli fel nem ugrott alólam.

- Te jó ég, ez Ran lesz. Más nem lehet... Bújj el! - lökött a szekrénye felé. De nem másztam be, inkább az ajtóhoz osonkodtam hallgatózni. Mégis minek jönne be ide az a gyerek? Lenne hozzá egy-két szavam. - Mit keresel itt? - kérdezte Nayeli.

- A szüleid kértek meg, hogy nézzek rátok, minden rendben van e. Bemehetek?

- Felesleges - vágta rá a lány. - Dae nem érezte jól magát, bevett valamit és lefeküdt, hogy holnap korábban el tudjon kezdeni tanulni. - Szép mentés! Pedig a kissrác itthon sincs. Ebből nagy baj lehet, ha rámenősebb a csávó. - Én pedig még nyakig benne vagyok a leckékben.

- Oh, akkor csak zavarnálak?

- Nem, csak hátráltatnál. Elég sok van, és még tanulnom is kell hétfőre.

- Jól van, akkor megyek. Ne hajtsd túl magad, holnap is van nap. Jó éjt!

Hallottam amint bezárja az ajtót, majd felsétál a lépcsőn. Nagyot sóhajtott, szerintem neki is akkora kő esett le a szívéről, mint nekem.

- Ez meleg helyzet volt. Ha Dae-t is látni akarta volna...

- De nem akarta - emeltem a vállára a kezem. - Ne ezen gondolkodj. Nem történt meg.

- Akkor min? - kérdezte félmosollyal az arcán. Csak nem? Incselkedik?

- Hát az előbb azon gondolkodtál, vajon mi a jó nekem. Ma is feszegessük a határokat? - bólintott. Még csak át se gondolta, rögtön belement. Mondjuk aggódásra semmi okom nem volt, elvégre miért hívott volna át, ha nem ezért. - Ma vetkőzzünk le.

Zavartan bár, de bólintott. Én viszont tudtam, hogy tovább kell mennem.

- Mindent, LiNa - felültem az ágyra, és felemeltem arcomhoz a kezét, amin még mindig a kesztyű éktelenkedett. Izgatott tekintete riadtá vált, ki akarta húzni kezét az enyémből, azt viszont nem hagytam neki. A füléhez hajoltam, de előtte lágyan megharaptam a nyaka felső részét. Nem hagyhatok nyomokat, ez csak még jobban feltüzelt. - Nem akarod még egyszer érezni azt, amit a múltkor az ujjaimmal csináltam?

Összepréselte a lábát, és mocorogni kezdett alattam. Nyert ügyem volt. Dehogynem akarja.

- Ma a nyelvemmel fogom elérni. De előtte látni szeretnélek meztelenül - mondtam mélyen a szemébe nézve, hogy tudja, nagyon is komolyan gondolom.