Figyelemelterelés [Jakehoon]

Tizenötödik fejezet

Ha véletlen feltölteném egy kádár korszak, első világháborús, vagy bármely tételemet, ne nézzetek hülyének XD Csak suliban a szünetekben egyszerűbb wp-n írni a tételeket.

Am a politikai intézményes tételem már 1200 szó, és még nincs kész. Help.

Jake szemszög:

Tagadhatatlanul furcsa szokásaim vannak. Sosem hittem magam átlagos gyereknek, ez pedig talán annak köszönhető, mert nem volt előttem rendes szülői példa. Bár az is lehet, hogy alapból elbaszottnak születtem. Mondjuk, nem hívnám magam olyan különlegesnek, mint azt az ovis srácot, aki rágni akarta a lábkörmömet. Azt az esetet szerintem semmi sem szárnyalhatja túl. Az a csoporttársam mindig is rágta a körmét, és volt, hogy szinte már nem is volt mit rágnia. Az egyik ilyen esetnél, hirtelen felindulásból találta ki, hogy ő bizony az én lábkörmömet fogja használni.

Ezek után talán nem olyan megbotránkoztató, hogy hajnali négykor felkelek egy elég abszurd ötlettel. Az ágyban felülve nézek magam mellé. A kinti lámpák fénye bevilágítja a szobám, így rálátásom nyílik az alvó Sunghoonra. Tegnap este meséltem neki a gyermekkoromról, arról, hogy hogyan is kevertem anyát bele egy ördögi házasságba. Hiába akartam jót, az a féreg a pénzért cserébe házasodni és összeköltözni akart. Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy anya ez ügyben is miattam szenvedett. Nem vagyok bolond, tudom, hogy én rontottam el az életét. Ha én nem születek meg, neki nem kell lealacsonyodnia a prosti szintig, és talán sosem élt volna akkora szegénységben. Az lett volna a lett volna a legjobb, ha meg sem születek.

Halkan bújok ki a meleg takaró alól, és indulok el halkan ki a szobámból, de csak azután, hogy felkaptam a telefonomat. Sunghoon tegnap nem ment haza a többiekkel, amikor azok elindultak. Ehelyett itt maradt, és figyelmesen halgatta minden egyes szavamat. Azt hittem, a sztorim után undorodni fog tőlem, egy szörnynek tart majd, de nem. Sokkal inkább sajnálatot láttam tegnap este a szemeiben. Igazából apa mondta neki, hogy nyugodtan itt maradhat, én pedig nem ellenkeztem. Azt hittem, hogy majd félrevonul valamelyik vendégszobába, de nem. Míg fürödtem, ő kényelmesen elhelyezkedett az ágyam jobb oldalán. Udvariatlanságnak gondoltam elzavarni onnan, így hát szó nélkül befeküdtem mellé. Abban a pillanatban azt hittem, hogy az lesz életem legkínosabb éjszakája, de nem. Egy kicsit ő is mesélt magáról, így nem  volt zavaró csend és egymásra bámulások. Egész sokat áradozott a húgáról, Yejiről, valamint a jégkorcsolyázásról. Régi hobbija igazi szenvedély volt számára, legalábbis én erre következtetek a szavaiból. Neki volt egy állandósult hobbija, melyben jól érezte magát. Én meg öt évesen hajléktalannak tettettem magam... Mondom, ciki vagyok. Bár igaz, hogy tiniként a hegedülés művészete megtetszett, abban önmagamra találtam. Igaz is, már közel két éve nem hegedültem. Egyszerűen nem megy már, nincs ami motiválna arra, hogy újra kézbe vegyem féltve őrzött hangszeremet. Most is Dave házában porosodik valahol.

A konyhába kiérve veszek elő egy nagy tálat. A szekrényekben kissé kutakodnom kell, hisz még nem ismerem itt annyira a járást. Határozottan furcsa szokásom, hogy bármikor képes vagyok leállni sütni. Nem érdekel hány óra is van, hogy milyen fáradt vagyok, egyszerűen csak csinálom. Ha megjön hozzá a kedvem, akkor semmi sem tántoríthat el célomtól. Szeretem a sütés alatti csendet, azt, hogy csak én vagyok és a gondolataim. Megnyugtat, és mindig úgy érzem, hogy legalább ehhez értek. Mondjuk, a legjobb barátom halála nem sütöttem. Tényleg hidegen hagytak a hobbijaim, pedig a pszichológusom megmondta, hogy nem hagyhatom el magam, ha gyógyulni akarok. Talán emiatt is adtam fejem egyre inkább az öngyilkosságra. Feleslegesnek éreztem létemet, céltalanná váltam. Na nem mintha olyan sokminden változott volna. Fejből adagolom ki a hozzávalókat, majd keverem el azokat. Az elkészült mázat megkóstolom, majd elégedetten elmosolyodok. Imádom ennek a sütitésztának az ízét. A muffintepsibe muffinpapírokat helyezek, melybe egyesével kiadagolom a mázat. Csinálok simát, csokidarabosat és eperdarabosat is. Különösen szeretem ezt a receptet, valahogy mindenféle íz jól passzol bele. Amíg az adagok sülnek, én próbálom anyát hívni. Nem veszi fel, így hát írok neki pár üzenetet is. Aggódok érte. Még ha az én pszichés állapotom miatt is vagyok Koreában, talán az lenne a legjobb, ha hazamennék. Anyának szüksége van rám. Nem hagyhatom, hogy az a rohadt Dave megint bántsa.

Szinte észre sem veszem hogy elrepül az idő. Apa és Sunghoon is mozgolódni kezdenek. Hallom, ahogy megbeszélik, hogy apa beviszi Hoont, és hogy ha lehet, akkor siessen. Megforgatom íriszeim, hiszen még csak öt óra múlt. Egy debütálni készülő bandának minek kell ilyen korán bemennie a céghez? Komolyan nem érne rá mondjuk kilenckor? Két edényt elővéve teszek beléjük mindegyik muffinból valamennyit. Sunghoon adagjába többet is, hiszen így tud adni a csapattársainak. Hallom, hogy mindketten a cipőiket húzzák, így én is kiballagok az előszobába.
- Tessék - nyújtom mind a kettejük felé a kívánt edényeket. - Sütöttem muffint, egyétek meg amikor megéheztek - jelentem ki, s kissé elpirulok. Nem szokásom a kedveskedés. Mind a ketten meglepődnek, de az ezt követő reakcióik elég más. Hoon mosolyogva veszi el, majd meghajolva megköszönk tettemet. Apa viszont gyanakodó arckifejezéssel pillant hol rám, hol a sütire. - Jézusom, nem akarlak megmérgezni! - szólalok meg felháborodva. Még ha nem is mérgezésre gondol, akkor is elég ledegradáló az arcán lévő kifejezés.
- Ne - kezdene mentegetőzésbe apa, de a szavába vágok.
- Nem, semmi baj, nem kell elvinned és megenned! Nem is értem mi ütött belém, amikor pont egy olyan embernek akartam kedveskedni, akinek mindig is csak egy kolonc voltam! - mérgelődök, majd apa ételével együtt a szobámba rohanok, hangosan bezárva annak ajtaját. Párás íriszekkel nézek magam elé, miközben újra szánalmasnak érzem önmagam. Miért fáj a viselkedése?