Circulus vitiosus

15 ~ Vallomás.

Úgy le szeretnék írni mindent, ami bennem van.
De hogy írod le az űrt? Hogy írod le a semmit? Erre talán még egy művész sem képes.

Valahogy nagyon nincs rendben semmi sem. Úgy el szeretném mondani, le szeretném írni, elmagyarázni, hogy megérthesse a világ, de mégis miért? Kinek? És hogyan? Könnyebb inkább csak csendben megfulladni benne.

Megfojt a világmindenség.
Azt azért mégiscsak el akarom mondani, hogy valahol elég szomorú, hogy ide jutottam. Mikor csúszott félre ismét minden?
Szóval, szomorú. Szomorú, hogy ha meglátok egy kisbabát, nem melegség önti el a szívemet, hanem, bár hideg közönybe vegyülve, de mégiscsak mély részvét iránta, amiért megszületett ebbe a világba. Úgy sajnálom, suttogtam volna a háromhónapos kis csecsemőnek, akit az egyik táncedző hozott be hozzánk látogatóba a terembe. Úgy sajnálom. Úgy sajnálom, hogy neked is itt kell lenned. Úgy sajnálom mindazt, ami rád fog nehezedni, úgy sajnálom, hogy te is egy kis alkatrész leszel ebben a nagy, szörnyű szerkezetben, hogy te is porszem leszel, amit magával ragad a szél... Úgy sajnálom, hogy a társadalom börtönébe vetett fogoly és a rendszer igába hajtott rabszolgája leszel. Ha van még bennem bármi, ami hasonlítana egy lélekhez, akkor e szétfoszlott lélek egészével azt kívánom neked, hogy te ne roppanj majd bele ezekbe a súlyokba. Remélem, nem törsz majd meg soha. Remélem, élni is tudsz majd, nem csak megélni meg túlélni.
De hogy is mondhattam volna el neki? Nem ért ő még semmit. Nem tudja még, mi vár rá. Igazából csak azért nem irigylem, mert bűn volna ilyen szennyes érzelmekkel fordulni egy magatehetetlen kis emberi lény felé.
De boldog az, aki tudatlan és öntudatlan. Mint a csecsemő. És boldog az, aki hisz és bízik. Mint a kisgyerek.
Aztán... felnövünk. És boldogtalan lesz a kinyílt szemű félfelnőtt, majd a felnőtt is, tudva jól, hogy semmi, semmi nem hozhatja már vissza azokat a bizonyos régi, bár-nem-olyan-szép- de-mégiscsak-szebb időket.

2022. március 17.

Úgy sajnálom... Annyira, de annyira sajnálom.
Egy részem még nagyon sajnálja. Egy részem még szomorú – nem is csak szomorú, egyenesen kétségbeesett és teli fájdalommal, amiért így alakult minden. De néha sajnos úgy érzem, egyre több részem lesz már a közönyé.

De hogy kaphatnám vissza az életem? Az életem, ami talán igazából soha nem is volt az enyém? És hogy kaphatnám vissza önmagam, ha talán soha nem voltam igazán senki? Talán csak az idő szépítette meg az emlékeim, azt a hamis illúziót keltve előttem, hogy régen önmagam voltam, régen igazán éltem, hogy régen teljesebb volt minden.
Igazából akkor sem volt nagyon jó semmi...
Csak most rosszabb.
Vagy talán nem?

Úgy sajnálom, hogy én magam törtem össze saját magam.
Úgy sajnálom, hogy nem tudok másmilyen lenni, és úgy sajnálom, hogy már elfáradtam, és csak menekülni akarnék.
Úgy sajnálom, mert ha a rendszer börtönéből nem is, saját magam börtönéből talán, talán szabadulhatnék, de nem tudok... Talán mert nem is akarok. Vagy csak mert nincs elég erőm hozzá. Mert az tényleg nincsen.
Úgy sajnálom.

De talán amíg még sírni képes vagyok, addig nincsen veszve minden.
Majd ha már a könnyek se jönnek... Na majd akkor.
Addig valahogy még élni fogok, és szüntelen előre menni. Akkor is, ha nem tudom, merre tartok. Akkor is, ha úgy érzem, csak egy helyben lebegek, és nem tudok haladni semerre. Akkor is, ha csak sodródok, akár folyóban az uszadékfa. Akkor is, ha már minden vágy és cél szertefoszlott a szemeim elől, és akkor is, ha már semmi erőm nem maradt.
És ha a lábaimra állni nem tudok, hát majd a földön vonszolom magam. Nem azért, mert akarom. Nem azért, mert bízok még és hiszek. Hanem azért, mert muszáj. És ha a hazámat soha meg nem lelem, hát majd leszek én a saját otthonom.
A legvégén úgysem fog számítani semmi.

2022. március 20.