Blame It On My Youth

1. Holden

Honnan lehet tudni, hogy mélypontra értél?

Holden „barátai" azt mondanák, már ott is van; a fekete lyuk mélyén, ahol nincs más csak a függőség hálója: az esés feldobja, a gravitáció visszarántja. (Most valahol középen lebeghet – vajon felfelé vagy lefelé vezet az útja?) Amikor bárki róla kérdezi őket, mindig kétféle lehetőség között ingáznak:

Szerencsére gyógyulóban van.

Sajnos visszaesett.

Oda-vissza, sem a józanságnak, sem a függőségnek nem kell, így hát adogatóst játszanak vele. Ha egyikük elég erősen dob, kiütheti a másikat.

Mit tudnak ők róla? Gondolja vidáman, és hirtelen mosoly kúszik az ajkaira, mutatóujjával végigsimít rajta, megcsípi a szélét – ragacsos a keze. Fúj. Icipicit, semmit, többet, mint hinné... (Nem, ez utóbbi nem tetszik neki, úgyhogy ignorálja.) Mind együtt rugóznak a hálóban. Fel-le, fel-le. Ki esik ki belőle előbb?

Én, én, én! Jelentkezem kiválasztottnak!

Gyűlöli őket. Gyűlöli az álszent szánalmat a szemükben, amikor újra térdre borul a meth előtt, a felszínes aggodalmat, a mosolyt, amivel átadják a tűt, a pirulákat, a fűt, bármit, amit kér a szánalmas elvonási tünetek ködében. Ők is csak összetört emberek, éles, sebző szélekkel, fájdalommal, ami ugyanarról a tőről fakad, mint az övé: azok ártottak akiknek meg kellett volna védeniük. De ők sosem láthatnak bele abba a deformált massza sűrűjébe, ami őt képzi, nem értik, hogy nem minden hasonló traumára ideiglenes gyógyír ugyanaz a megküzdési mechanizmus, ezért lökték le a peremről, amikor még úgy érezte, biztonságos talajra tud lépni.

Ragad a talpa alatt a padló.

Cukor.

Harry Styles dinnyéről énekel.

A papír szívószála elázott.

Amikor először húzta fel azokat a törtfehér szilánkokat a kék, vágott műanyag szívószálra, az egész világa megváltozott. Hálás volt nekik, amiért lelökték, olyan érzése támadt, hogy ez az, ami egész életéből hiányzott. Ez tette teljessé. De túl magasra, túl gyorsan repült. A picsába, tériszonyos! Jelenleg kapaszkodik, még nincs kész elengedni az utolsó kötelet, amin felhúzhatja magát, vagy lenghet, hintázhat rajta. Ide-oda, ling-leng. Ki beszél kínaiul?

Egy srác masszívat tüsszent (hapci) mellette, egyenesen bele a saját poharába, aztán húzóra megissza. Fene a gusztusát, de a koliba ne válogasson az ember, ugyebár.

Ezért sem mond nemet, amikor fehér por hullik a sörébe, karácsonyt varázsolva a közös helyiség kis, foltos, talán nemibetegséget is hordozó kanapéjára. Elméjében felgyúlnak az ünnepi fények, indul a Polar Express. Sihuhuhu! Körbe-körbe zakatolnak, vidáman körbe-körbe, körbe-körbe.

Állj!

Hah. Buta, buta fiú. Nem tanultad még meg, hogy nincs megállás? Emlékszel a rehabos igére? „Ez egy élethosszig tartó betegség, amely ugyan kezelhető, ha a függő együttműködő és kemény munkát fektet a felépülésébe, de a visszaesés lehetősége mindig fent fog állni. Progresszív betegség, így minden egyes alkalommal egy kicsit csúnyább lesz, mint korábban volt." Holden ezt pontosan tudja, mégis az elmúlt években újra és újra végigment ezen az úton, várva, hogy az eredmény ezúttal más lesz. Sosem lesz.