Blame It On My Youth

3. Saw

Mindennap megszállottja lesz a kis történeteknek az élet szörnyűségeiről, arról, hogy mindig érdemes lesz élni, mert a legsötétebb pillanataink ellenére is ott vár a sarkon túl az, ami értelmet ad neki. Hadd kezdődjön és érjen véget tragédiával. Hadd hulljunk szét. Hadd szedegessük össze a szilánkjaink. Hadd legyen mindennek értelme, mert az értelmet mi magunk teremtjük meg. Saw számára a kezében lévő borotvapenge az, a melegség áradása, amikor elég mélyre hatol a szövetek alá, a látványa mindannak a mocsoknak, ami elhagyja a testét. Tisztul, tisztul és végül tiszta lesz.

Minden éjjel megvágja magát, hogy túlélje a saját agyát.

Mint egy bimbózó virág, érzi, hogy friss sebei kinyílnak, és újabb vérhullám ömlik le a combján. Majdnem visszahőköl a szédítő fájdalom újabb sodrásától, de parton tartja magát. Megveti lábát a vörösre pettyezett kövön, lábujjai zsibbadása szúró pontokban múlik. A megkönnyebbüléstől hirtelen üresnek érzi a testét. Mintha egy vihar vonult volna át rajta.

Pánik.

Össze kell takarítania.

Papírtörlő. Papírtörlő. Hol egy rongy? Víz. Fertőtlenítőszer. Súrolás. Rózsaszín. Oké.

Valaki dörömböl az ajtón.

– Legalább fél órája bent vagy, más is él itt rajtad kívül. – Sue. Gyűlöli őt, mindig nyávog, mint az a macska a szomszédból, akit az anyja elütött.

Lemossa a bőrét, lefertőtleníti, majd betekeri a csap alá rejtett gézzel. A zuhanyfüggönybe kapaszkodik, tanulmányozza a fugázás repedéseit a csempék között.

Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét.

Kinyitja az ajtót. Mosolyog, hiszen semmi sem történt. Jól van.

***

Ismerős az érzés, amikor a saját anyád értéktelennek hív? Amikor torkaszakadtából ordít veled, keresi a hibákat mindenben, amit teszel, mert így vezeti le a mások által okozott feszültségét? A gyereke vagy, hatalma van feletted, visszaszólhatsz, de mindig te fogod a rövidebbet húzni, neked lesz bűntudatod miatta, ő pedig ezt lelkiismeret furdalás nélkül ki is használja. Ismerős, amikor egy idő után csak az üresség marad? A szavak eljutnak, de már csak tompán sajognak, mielőtt átveszi a helyüket a zsibasztó... semmi. Üresség. Elfogadás. (Nem érsz semmit, senki vagy, teher, csőd, csalódás, soha nem érsz el semmit, mindent rosszul csinálsz, egy fogyatékos is ért hozzá, csak te nem...) Eljön az a pont, amikor egyetlen egy kérdés marad benned, magadtól: Miért élek egyáltalán?

Élet. Ezt a szót is folyton kimetszi magából, de a gyökerét sosem találja; visszanő, túlburjánzik és egyre szívósabbá válik.

Bár az, hogy él, azt jelentené, hogy van lelke, életkedve, nem pedig azt, hogy tizennyolc éven át alig élte túl a maradék ételt, a szeretet és a szeretet maradékát.

Azt mondják, az öngyilkosok gyávák, hiszen a jó dolgokért küzdeni kell, ha eldobod az életed, feladod a harcot, mielőtt győzelmet arathatnál. De ez nem mindig igaz, a fájdalom nem olyan dolog, ami egyenesen arányosan nő, nő és csak nő, amíg el nem éri a tetőfokát, hogy aztán hirtelen elmúljon, helyébe lépjen a boldogság. Nem, néhány ember számára sosem jön el a megnyugvás, néhány ember összeroppan, elveszít mindent, mindenkit és legfőképpen önmagát. Az út vége tükörképe az elejének, folyamatosan falakba ütköznek, a falak azt üzenik, nincs kiút. Sawyer elég időt töltött öngyilkosságot megkísérlő, megtört, lelkileg és mentálisan helyrehozhatatlanul sérült emberekkel, hogy tudja, nem gyávák, éppen ellenkezőleg, hatalmas erő kell ahhoz, hogy úgy dönts, kiszállsz a ringből, ahol csak sérülsz, miközben a világ azt sulykolja, állnod kell az ütéseket. Ő még nem mer lépni, egyelőre a sarokban kuporogva várja a végét jelentő sípszó hangját. Csak abban nem biztos, képes lesz-e még felállni, ha egyszer elhangzik. Mit kezd majd önmagával, ha az áldozatszerepet, az önpusztítást és a gyűlöletet felváltja a szabadság? Ki ő az anyja nyitott tenyere és durva szavai nélkül? Hogyan legyen egészséges felnőtt nő?