Blame It On My Youth

4.2 Holden

A kvantumfizika szerint valahányszor két lehetőséged van, és az egyik mellett döntesz, az univerzum két részre szakad: a jelensík és az, amelyikben másképp választasz.

Ez a pislogások közötti villódzó térben, a lélegzetek közötti ürességben történik. Jude egy színvillanás, egy folt a tömegben, valami megragadó, ugyanakkor érinthetetlen, valami elbaszott okból mégis az egyetlen erő, ami jelenleg összetartja széteső darabjait. Egészen nevetséges koncepció, és ha az életkedve nem konvergálna a nullához, talán nevetne is saját magán. Mert a picsába is, már megint kezd ráfixálódni valakire, akire nem kellene. Soha semmi jó nem sül ki abból, ha érdeklődni kezd valaki iránt. A világegyetem törvényei is azt diktálják, hogy minden pozitívra egy egyenlőtlenül rossz reakció jár, így a vége mindig ugyanaz: lelépnek, cserbenhagyják, neki pedig jön a képszakadás, majd a következő pillanatban már hallgathatja is Arthur hegyi beszédét arról, hogy megint be kell feküdnie a pszichiátriára, mert blablabla... Kit érdekel?

Hm.

Nem érti, honnan jönnek ezek az ünneprontó gondolatok. Csak meg akar szabadulni ettől, ezektől a suttogásoktól az elméjében. A drogok általában átrendezik a dolgokat, eltolják az emlékeket, kitörlik azt, amivel nem akar foglalkozni. Elhalványítják a kellemetlen dolgokat. Szóval sem erre, sem a következő szintű neurózisára sincs felkészülve, amikor Jude az ajtó felé int. Mert ez, biztos benne, megfelelő mennyiségű szorongást igényel.

Hirtelen már nem is tudja, egyáltalán miért akart vele kettesben lenni.

Vajon hogyan folyna tovább az este, ha Jude mégis nemet mondana? Vajon mennyi idő után un rá végleg; melyik pont lesz az, amelyiken rájön, nem érdemes olyan emberekkel kezdeni, mint amilyen ő? Olyasvalaki, akiben a másokban való bizalom képessége annyira megrepedt és megtört, hogy mindig mindent elpusztít maga körül, mielőtt bárkinek esélye lenne rá. Ő a kibaszott fekete lyuk mások jókedve körül, ami beszippantja az összes időd és energiád, majd még többet követelve, végül mindenedet elnyeli. Jude-ot is el fogja. Talán akarja is. De ahhoz először újra a szemébe kellene néznie, az ötlet pedig, hogy kettesben legyen vele, egyre nagyobb szorongással tölti el. Egész nap sebezhetőnek és dühösnek érzi magát. Jobb, ha elkerüli őt. Basszus, egyáltalán hogyan viselkedjen a közelében, miután legutóbb bizarr és intim részleteket árult el a zűrzavaros élettörténetéről? Hogy nézzen a szemébe, amikor gondolatban többféle módon szexualizálta, csak mert... ő sem tudja, miért? (A testek kurva furcsák, különösen, ha a sajátodhoz sem tudsz hányinger nélkül hozzányúlni.) Már így is túl sokat mondott neki. Jude valószínűleg állandóan ezt csinálja; kollégiumi partikban traumatizált srácokból szed ki titkokat.

A pulóvere ujjába nevet az abszurditáson: egy hallucinációnak nincsenek önálló gondolatai, nincs akarata, kizárólag azért manifesztálódott, mert Holden két lehetőség közül a rosszabbat választva lecsúszott az eufória féreglyukába. Ez csak hiperbola, hiszen vajon lehet-e rossz döntésnek hívni azt, ami hozzá vezette őt?

Felpillant kedvenc hallucinációja profiljára; a szeplői pitypangmagokra emlékeztetik, szeszélyes módon szóródnak szét az arcán, az orrnyergén, és kavarognak a szája sarkának közelében. Szemmel végigköveti állkapcsa vonalát, ami lágy kanyart vet a fültőnél, és elkezdődik a kagyló különböző formájú ékszerekkel meg egy lila színű füldugóval, amit egészen eddig nem vett észre. Az őt körülvevő fények homályosak, elmosódottak Holden látása szélén, a zene lüktetése, a mélyen dübörgő basszus pedig erősen csapódik a mellkasának közepébe.

A fizikusok szerint egy végtelen és végtelenül táguló univerzumban élünk, ahol végtelen sok másolat létezik belőled, és ahol minden végül megismétlődik. Talán Jude valamennyi alternatív síkon létezik; minden nap felkel, túlárazott cukros kávét iszik, bejár az óráira, utána találkozik vele, beszélgetnek arról, épp hol lövöldözött valami kisiskolás gyerek, vagy hogy egy apokaliptikus disztópiában mennyi esélyük lenne az életben maradásra. Talán ott barátok lennének. Jude jó hallgatóság, és bár a tekintete üres, mintha ezer halált, köztük a sajátját is végignézte volna, van benne valami megnyugtatóan ismerős. Olyan embernek tűnik, akire rápakolhatod a problémáid, nem fog megtörni alattuk; segít őket kipakolni, rendszerezni, olyan aprókra szedni, amíg már nem is foglalnak helyet. Ja, Holden szeretné, ha a barátja lenne. És ő is szeretne Jude barátja lenni. Nem tudja pontosan, hogy kell ott lenni bárki számára, de komolyan gondolja.