Astaerya Seagrave - hiába gondolta azt mindenki, aki nem ismerte őt úgy igazán - nem gondolta magát különleges embernek. Akkor sem, ha derék alá érő, ezüstös haja igencsak figyelemfelkető jelenségnek számított. Az sem feltétlen számított, hogy olyko...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
*~°°•••—●—•••°°~*
Az erdő mélyén rejtőző, ősi és olykor egyenesen ijesztő Seagrave-kúria hangosabb volt, mint mikor a családfő bájos, de csöppet a múltban ragadt felesége kijelentette, hogy Allericknek fogja nevezni az első gyermeküket. Olysseus Seagrave – aki maga is megküzdött fiatalon a kacifántos nevével, s nem egyszer átkozta el a felmenőit érte – egészen sokáig képes volt ellenkezni szeretett párjával, de ha a drága Meredith akart valamit, akkor bizony annak nem volt akadálya. Az ifjú örökös tehát Allerick lett, s a régies névvel megáldott fiú későbbi testvérei sem jártak nagyobb szerencsével.
Az az idő azonban már elmúlt. Az ominózus éjszaka óta egy egész évtized is eltelt, Allerick majdnem felnőtt, többnyire érett tizenöt éves fiúvá cseperedett, s született két testvére is. Egy öccse, aki anyjuktól a Lorcan nevet kapta, s egy húga is, Astaerya. Mindhárman igyekeztek úgy becézni a másikat, ahogy csak tudták, ugyanis egyikük sem örült túlzottan annak, hogy Meredith Seagrave kreatív kedvében volt a terhessége alatt.
Mr. Seagrave volt az, aki újra hangossá tette a kúriát. Azaz, pontosabban nem feltétlen ő, hanem egy sürgős levél, ami nemrég érkezett a Minisztériumból. A férfinek már jó ideje elege volt a főnöke és a mágiaügyi miniszter folytonos kéréseiből, de nem sokat tehetett ellene azon kívül, hogy egy-egy hosszabb munkanap után egy üveg Ogden-féle Lángnyelv társaságában átkozta a teljes varázsvilágot és saját magát is, amiért annak idején fejébe vette, hogy ő márpedig auror lesz.
Elméletileg egy kellemes éjszakát tervezett. Elolvas egy könyvet, játszik a gyermekeivel, elmond egy mesét a lányának lefekvés előtt, vagy esetleg elmegy a feleségével vacsározni. Persze, hogy valaminek pont akkor kellett történnie, amikor már kiélvezhette volna a jól megérdemelt pihenését. Egy levél a Minisztériumból, miszerint egy szigorúan titkos megbízást akarnak a nyakába sózni, hiszen ő az egyik legjobb auror.
– Legjobb, persze – morogta sötéten Olysseus. Az általában gyengéd és kedves férfi szemében olyan hidegség csillant, hogy még a mindent látott felesége is hátrébb lépett egy pillanatra. – James a legjobb, nem én!
– James Potter meghalt, drágám – felelte halkan Meredith szemforgatva, mintha nem ez lett volna az első alkalom, hogy átrágták magukat ezen a témán. – Ha azt mondják, hogy te vagy a legjobb, akkor fogadd is el!
– Merlinre, ne kezd te is! – nézett felé a férfi, de aztán a tekintete visszatévedt a levél felé. Végül aztán fáradtan felsóhajtott, majd a kezeibe temette az arcát. Miért? Miért mindig őt verte a világ?
– El kell fogadnod – lépett a nő Olysseus elé, s finoman megfogta a férfi remegő kezeit, hogy leválassza őket a fejéről. A sápadt ujjak mögött gyásszal teli szemek fogadták, melyekben valósággal lángolt a harag. Meredith úgy látta, mintha egy sárkány szemeibe nézett volna.
