Astaerya Seagrave - hiába gondolta azt mindenki, aki nem ismerte őt úgy igazán - nem gondolta magát különleges embernek. Akkor sem, ha derék alá érő, ezüstös haja igencsak figyelemfelkető jelenségnek számított. Az sem feltétlen számított, hogy olyko...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
*~°•••—●—•••°~*
A kastély nem csak kívülről, de belülről is gyönyörű volt. A falak, az ablakok, a lépcsők, még az összes apró kő és tégla, ami az épületet alkotta úgy ontotta magából a mágiát, hogy Astaerya nem is tudta, merre nézzen először. A falakon lévő festmények alakjai fel-alá járkáltak, s izgatottan súgtak össze, mikor a fiatal diákok elhaladtak mellettük. Jobbról is, balról is fehéren és kéken derengő szellemek bukkantak elő, akik érdeklődve figyelték az elsősöket, majd egymást követve repültek tovább, hangosan beszélgetve. Astaerya sápadtan és reszketve sietett a többiek után, s nem csak amiatt, mert rettentően félt a beosztástól.
Astaerya Seagrave sikeresen beleesett a tóba, mikor megérkeztek a túlpartra.
Minden jól ment addig, míg el nem kezdtek kimászni a csónakokból. Fred és George sikeresen kijutottak, de Astaerya lába megcsúszott a nedvesen köveken, s elveszítette az egyensúlyát. Ugyan az egyik Weasley-fiú utána kapott, de nem volt elég gyors, a kislány ugyanis visszaesett a vízbe. Nagyon nem ázott el, hiszen a partnál már sekélyebb volt a tó, de ez még nem jelentette azt, hogy a hideg, szeptemberi szélben nem kezdett el fázni azonnal. Persze Hagrid – az óriás, aki a peronon várta őket – felajánlotta neki a kabátját, de az annyira nagy és nehéz volt, hogy Asterya inkább a nedves talárjában vacogva várta, hogy végre túlessenek ezen az egész kalamajkán, s a puha és meleg ágyába bújhasson.
– El kellett volna fogadnod a kabátot – rázta meg a fejét George, majd kissé hezitálva, de féloldalasan magához ölelte a lányt, hátha úgy nem fog fázni annyira.
– Majdnem összeestem alatta – vonta meg a vállát Astaerya. – Vigyázz, nehogy tiszta víz legyél te is!
– Nem leszek – vigyorodott el George. – Nem lenne jó, ha már az első napon megfáznál, ugye?
– Szerintem ezzel egy kicsit már elkéstél – sóhajtott fel Fred, aki aggódva figyelte, ahogy Asterya egyre többet szipogott és néha még tüsszentett is egyet-kettőt.
– Jól vagyok, srácok – forgatta meg a szemeit a lány. – Csak essünk túl ezen az egészen.
– Ezzel egyet értek – bólintott nagyot George.
Egymás sarkán taposva érkeztek meg egy lépcsőfordulóhoz, ahol egy zöld talárba öltözött boszorkány várt rájuk. Feszes tartása és szigorú arca láttán Astaerya rögtön bebújt Fred háta mögé. A nő akaratlanul is olyan hatást keltett benne, mintha az anyja állt volna vele szemben. Remélte, hogy személyiségileg nem erről van szó, s a rideg külső csak egy álca.
– Na mi az? – súgta oda neki George.
– Semmi – felelte a lány gyorsan, majd hezitálva ugyan, de újra a két fiú közé állt.
