hisz bűnösök vagyunk mi

𝔎𝔢𝔯𝔢𝔰𝔷𝔱𝔢𝔰 𝔇𝔞́𝔳𝔦𝔡 - ℑℑ. 𝔯𝔢́𝔰𝔷

Végzős éveinket tapostuk, nyakunkon volt az érettségi, a félév, a nagy témazárók, a karácsony, mi mégis a lerombolt régi uszoda lépcsője alatt üldögéltünk. Neki már rég otthon kéne lennie, nekem edzésre kellett volna sietnem, de valahogy egyikünket sem érdekelte. Sokkal jobb és kellemesebb volt a dermesztő hidegben, egy pár kesztyűn osztozva, random Tiktok videókat nézni a telefonomon.

Testével a vállamnak dőlt, piros bolyhos sapkája enyhén csiklandozta az államat, halk lélegzetvételei felértek egy milliókat érő ASMR-ral. Ha bárki megkérdezte volna tőlünk, hogyan lettünk ennyire jóban, a torkomon akadt volna a szó. Nem emlékszem, csak arra, hogy az első pillanattól kezdve éreztem, mellette kell legyek.

Talán, ha akkor hittem volna neki. Talán, ha nem hagyom ott... Talán, ha meghallgatom... Akkor még a mai napig is boldogan élne; hiszen akkor úgy éreztem, ha ő mellettem van, jöhet akármilyen szarság is az életben, kibírom, könnyedén legyőzöm, és még vissza is verek. Ha csak feleannyira is, de ugyanezt érezte mellettem ő is... Akkor... Lényegtelen.

Néha tényleg arra gondoltam, minket egymásnak teremtettek az égiek; mindenben különböztünk, mégis egy megmagyarázhatatlan szál állandóan hívta egymáshoz a lelkünket. De vajon mindezt csak én képzeltem be? Az összes érzés akkorról hiú ábránd lett volna?
Erősen kétlem – ezt pedig jó lett volna hamarabb elfogadnom fejben. Isti ugyanúgy szeretett engem, ahogy én őt, csak nem adtam alkalmat rá, hogy ezt bebizonyítsa.

– Dív – szólított meg halkan –, akarod, hogy pörgessem én? Teljesen pirosak már az ujjaid. – Felém pillantott, arcán az álmosság járt lágy keringőt.

– Nem kell, nem fázok. – A kabátzsebemben összekulcsolt kezeinkre gondoltam. Nem volt kesztyűje, ezért neki akartam adni a sajátom, de nem fogadta el. Nagy nehezen megegyeztünk úgy, hogy elfelezzük: egy neki, egy nekem, a másik kezét pedig, hogy ne fázzon, behúztam a zsebembe. A sajátjába is beletehette volna, de abban hol a romantika?

– Annyira kamus vagy! – Kihúzta a csupasz kezét, és megragadta az enyémet. – Teljesen hideg! – Édes szemében a düh éles fénye csillant meg.

– Oké, akkor fázok – forgattam meg a szemem. Mindig neki kellett, hogy igaza legyen. – De elég legyen a videókból, már unom őket.

– Mit szeretnél csinálni? – engedte el a kezem, nagyokat pislogva rám. Akkorra már úgy megnőtt a haja, hogy a válláig leért. Elég lányosan nézett ki a piros sapijában.

– Nem tudom – nyújtózkodtam felfelé. – De még minimum egy órát itt kellene lógnunk, hogy ne találkozzunk az úszótársaimmal, és anyámék is elhiggyék, hogy edzésről megyek.

– Akkor mit szólnál, ha elkísérnél vásárolni? – tápászkodott fel. – Még nem vettem semmit annak, akit húztam.

Az volt Isti utolsó karácsonya. Akkor csesződött el minden.

– Kit húztál? – álltam fel én is, leporolva a farmerom far részét. – Én Jozit.

– Tényleg? – lepődött meg. A suliban ők ketten mindig jókat szórakoztak együtt. – Nem akarsz cserélni? Én Lázárt – húzta el a száját.

– Nem, köszi – húztam el ugyanúgy a szám, amin mindketten felnevettünk. Lázár mondhatni a legjobb barátom volt, azonban akkoriban szívesebben töltöttem az időmet Istivel. Lázárhoz kellett egyfajta... Hogy is mondjam? Életkedv? Általában minden második mondata szextematikájú volt, egy darab lánnyal se járt még, de van egy A4-es nagyságú lapja, ami tele van olyan lányoknak a nevével, akiket kihasznált.

Ezzel szemben Jozefa egy igazán tiszta lány: okos, érdekes, jól lehetett vele tudományos témákról vitázni, és ott segített az emberen, ahol csak tudott.