hisz bűnösök vagyunk mi

𝔪𝔬́𝔷𝔢𝔯 𝔞𝔫𝔫𝔞 - ℑℑ.𝔯𝔢́𝔰𝔷

Mindig is úgy gondoltam, Bajai István nem más, mint egy figyelemhiányos kisgyerek; de vele szemben még ez a megérzés is teljesen ellentmondásosnak hatott. Ott volt az az István, aki mindenbe belekötött, imádta, ha ráfigyel a nép, mellette pedig az a fiú állt, aki szeretett egyes helyzetekben a háttérbe szorulni, halkan makogni, eljátszva a legvisszahúzódóbb embert a világon.

Minden egyes megnyilvánulása egy kész katyvaszként jelent meg a szemem előtt, egy biztos, rendezett pontot sem láttam vele kapcsolatban, ezért is szerettem volna tartani tőle minél jobban a távolságot. De mit tehet az ember? Elég nehéz elkerülni az osztálytársadat, aki ráadásul még ugyanabban a délutáni körökben is mozog, mint te.

– Anna, István, itt maradnátok még egy kicsit? – kérdezte Júlia nővér az irodalom óra végén. A fiúval nagyokat pislogva néztünk egymásra, mintha csak ki szerettük volna olvasni a másiknak a gondolatai közül, hogy vajon miért pont kettőnknek kell itt maradnia. Ám amikor csak bambasággal találtam szembe magamat, sóhajtva megingattam a fejemet.

– Mi a probléma, nővér? – sétáltam a tanári asztalhoz, napraforgós mappámat a mellkasomhoz szorítva mind a két kezemmel.

– Valami baj van? – botlott mellém István. Ahelyett, hogy a vállára kapta volna a táskáját, inkább átbukott rajta.

– Nem, nincs, ne aggódjatok – mosolygott ránk szelíden, kedves hangja engem is mindig mosolygásra késztetett. A nővér volt az egyetlen abszolút jóság, akit ismertem. – Hamarosan útjára indul a minden évben megrendezett József Attila szavalóverseny, amely, mint tudjátok, legalábbis te Anna biztosan, egy országos szintű megmérettetés. Arra gondoltam, ti ketten jó esélyekkel indulnátok.

Leplezetlen boldogság ült ki az arcomra; hiszen számítottam erre, de koránt sem gondoltam volna, hogy valóban megtörténhet ez velem. A szavalóverseny nagyon népszerű a végzős diákok között, ami nem is csoda, hát országszintű! És ki ne szeretne megnyerni egy országos szavalóversenyt, ezzel lazán megkaparintva a plusz száz pontot a továbbtanuláshoz? Egyetlen problémát észleltem ezzel kapcsolatosan; csakis az első helyezett kaphatott ekkora pluszpontot, a második ötvenet, míg a harmadik csak huszonötöt. Legjobb egyetemeknél pedig minden apró tized számít, ezért is akartam a lehető legtöbbet összekaparni.

– Ez kötelező? – ütötte meg hirtelen egy értetlen hang a fülemet, ezzel szertefoszlatva minden boldogságomat. Hát, persze... Bajai István is jelen kellett, hogy legyen... Kinek ne tűnt volna fel, mennyire jól szaval? És, nemhogy örült volna a lehetőségnek, még teherként cipelte!

– Tessék? – lepődött meg a nővér.

– Visszautasítanál egy ekkora lehetőséget? – fordultam felé felvont szemöldökkel, számkérő hangon.

– Nem! Félreértesz! – ellenkezett, kezeivel védekezően legyezve maga előtt. Vállát kissé feljebb húzta, kínos mosoly ült az arcára. – Csak, ha hiszed, ha nem, picit szégyellős vagyok sok ember előtt. Nem hiszem, hogy nekem való dolog ez.

– Ne butáskodj!

– Így van! Ne kéresd már magad! – zendültem fel, a mappámat hangosan raktam le az első padra. – Ha a nővér szerint képes vagy rá, akkor nem kellene itt aggódnod! Csak fogadd el! Vagy esetleg – csúszott pimasz mosoly a számra – félsz tőlem?

Hitetlenkedve elnevette magát, arca szinte azonnal megváltozott, a korábbi félénk Istvánnak már nyoma sem volt.

– Én? Tőled? Dehogy is – ingatta meg a fejét, majd eggyel közelebb lépett felém, kihívó tekintettel nézve a szemembe. – De akkor azután se zümmögj, hogy a földbe tiportalak.