hisz bűnösök vagyunk mi

𝔪𝔬́𝔷𝔢𝔯 𝔞𝔫𝔫𝔞 - ℑ.𝔯𝔢́𝔰𝔷

„A leghatékonyabb szer a látásra az irigység! Ez a legapróbb dolgokat is meglátja..."

- Jakab, spanyol orvos

A karórámra pillantva megállapítom, hogy már reggel hét óra tíz perc van, István pedig még a láthatáron sincs. Hiába emeltem ki némi feltett szándékkal az akaratom, miszerint mennyire boldog lennék, ha a mai napon a megszokottnál korábban érkezne. Citromsárga, napraforgó mintás mappámat szorosabban fogom a mellkasomhoz, ahogyan nézem a főbejáraton beszállingózó diákokat, ám egyikük sem jár még messziről sem olyan bugyután, mint Ő. Türelmetlenül toporgok, fekete balerina cipőm apró sarka halkan kopog a régi, kis kövekből lerakott járólapon.

Itt kellene már lennie! Nem hiszem el! Kretén Isti!

- Dicsértessék! - lép be az ajtón Dávid, a telefonját nyomkodja, ám mégis méltat annyira, hogy köszönés közben rám mosolyog.

- Mindörökké ámen! - biccentek elismerően. Ritka pillanatok egyike, amikor diákok olyan tisztelettel kezelnek, akárcsak az oktatóinkat. - Bajai István nem jött veled? - kérdezem még mielőtt továbbállna a terembe. Ismét rám emeli kávébarna tekintetét, az én figyelmemet egy pillanatra az esőcseppek ragadják meg a sapkáján.

- Mostanában gyalog jár - vonja meg a vállát némi gondolkodás után. - Bár lehet, beteg. Esőben nem hiszem, hogy gyalogolna - néz vissza a nyitott, kétszárnyú főbejáratra, amin keresztül jól látható, mennyire zuhog az eső.

Alig észrevehetően sóhajtok egyet. Ha beteg, miért nem szól valahogy ide? Én meg várom itt, mint messiást, aztán lehet, miatta el is késtem volna.

Megint.

- Jujj, de esik! - trappol be egy ízléstelen gumicsizmában Jozefa, zöld esőkabátjában olyan, mint egy bőrig ázott postás. - Olyan, mintha sírna valaki - biggyeszti le a száját, mellénk lépve. Dáviddal automatikusan teszünk egy lépést hátra, hiszen ilyenkor ez az ostoba lány mindig úgy rázza le magáról a vizet, akár egy kutya.

- Ne légy drámai, ez csak nyári zápor - hessegetem el tragikus gondolatait, mielőtt kora reggel elkezdené őket ránk ragasztani. - Kedves István barátunk nem tudod, merre jár? Itt kellene lennie - kocogtatom meg türelmetlenül a karórám lapját.

- Nem találkoztam vele idefelé jövet - pillant oldalasan a bejárat irányába, aztán hirtelen kétszeresére tágul a pupillája, kínos mosoly csúszik az arcára, és mindenféle szó vagy köszönés nélkül otthagy bennünket.

- Néha elég para a csaj - kuncog halkan Dávid, majd biccent a fejével, és tisztes távolságban Jozefa után ered. Néha akkora egy szemétláda ez a fiú.

Nemtetszően megingatom a fejem, nézve távolodó alakját, majd egy halk sóhajt eresztek el az ajkam közül. Remélem, Riu már a teremben van. Őt általában apa hozza autóval, szóval bízom benne, amíg a Rózsa klubban voltam, addig beérkezett.

Még egyszer, utoljára a bejáratra pillantok, majd bosszúsan úgy döntök, én is a terembe megyek, nem vagyok hajlandó több értékes percet erre a fiúra pazarolni. Sarkon fordulok, ám az igazgatónő hirtelen látványára a mappáim ijedtemben kiesnek a kezemből.

Rideg, merev, kíméletlen - akárcsak a példaképem.

- Ne ijedezzen, kisasszony, nem a halált látja - kunkorodik felfelé a szája, én pedig készségesen a fekete harangszoknyám alá simítok, hogy illendően tudjak leguggolni a széthullott felszerelésemért. - Közölje az osztálytársaival, hogy a matematika a mai napon elmarad, rendkívüli osztályfőnöki órán kell részt venniük. A részleteket akkor megtudják.