hisz bűnösök vagyunk mi

𝔭𝔢́𝔱𝔢𝔯 𝔤𝔞́𝔟𝔬𝔯 - ℑ.𝔯𝔢́𝔰𝔷

„Torkosság által az vétkezik, ki kelleténél többet eszik és iszik, vagy idején kívül és rendetlenül ital és ital után vágy."

- Gula

Soha nem hittem igazán Istenben. Aztán találkoztam Istivel. Azóta sok minden átértékelődött bennem. Például az, hogy vannak emberek, akiknek valóban számítok, annak ellenére is, hogy nem köt minket össze a vérünk, vagy nem ültünk együtt Sopronkőhidán.

Még akkor is, ha szeretek hegedülni és énekelni.

Akkor is, ha kedvenc ételemként a képviselőfánkot jelölöm meg. Mert őket nem ezek az apróságok érdeklik, hanem én. A teljes valóm. A lelkem. Ami nem a plafonra pislogva imádkozástól lesz jobban. Hanem mert ilyen emberek vesznek körbe; mint Ádám és István.

Kár, hogy tönkretettem a családunkat.

Kár, hogy végül mégsem csókoltam meg őt.

Megrázom a fejem.

Hogy a túróba jutottunk el eddig a pontig? Miért vezettem fel őt egyenesen az akasztófára?

✟

Hogy őszinte legyek eleinte nem szimpatizáltam Jézussal. Olyan furán vigyorgott, nevetgélt, meg excuse me, hosszú volt a haja. És apám szerint csak a rockerek növesztik meg. Meg a názáreti. Mint kiderült, Isti az előbbinek vallotta magát. Mindenesetre tartottam az ilyen emberektől.

Ragyogó, nyílt, közkedvelt.

Vékony.

Azonban, ahogyan elnéztem Ádit, ő máshogy vélekedett róla. Már a legelső pillanattól fogva, amikor megpillantotta egy furcsa fényt láttam felcsillanni égetett fasírtra emlékeztető szemeiben. Abban a szent percben tudhattam volna, hogy fel akarja szedni.

– Mit gondolsz az új srácról? – kérdeztem tőle az ebédszünetben az első napon. A suli hátsó udvarára szöktünk ki ilyenkor mindig; ő bagózott, én zabáltam.

Bocsánat, ettem.

– Nem tudom – szívott bele a tekert cigijébe. A füstöt ellenkező irányba fújta, mint amerre én voltam, hiába rágtam ezerszer a szájába, hogy nem zavar.

– Szar lehet nem ismerni a saját gondolataid – bólogattam elismerően, egy falat csirkehússal a számban, hüvelykujjammal like-jelet mutatva.

Ádám halványan elmosolyodott.

– Mekkora egy fasz vagy, hallod – ingatta meg a fejét, újabb slukkot juttatva a szervezetébe. – Úgy jobban tetszik, hogy egyelőre még kétes gondolataim vannak felé?

Megkotortam a petrezselymes basmati rizst az éthordóban.

– Miért veszed ennyire komolyan? – vontam fel a szemöldököm, a tekintetem továbbra is csak a rizsszemeken tartottam. Nem értettem. Miért olyan nehéz ilyen őszintének lennie? Miért jelentett neki már ekkor is ennyit? Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam féltékeny abban a pillanatban. Azonban később megértettem. Nagyon.

– Nem veszem komolyan. Te veszed komolyan – kontrázott vissza, mintha ez valami verseny lett volna. Elnevettem magam. Megfogtam egy csirkehúsdarabot, majd egyenesen a szájába tömtem.

– Te veszed komolyan! – próbáltam egészben letuszkolni a torkán, de annyira nevettünk, hogy ez egyáltalán nem sikerült.

Ádám jó ember. Csak szegény nem tud róla.