Bébiszitter egy húszévesnek

2. fejezet

– Anya, hol a müzli? – kérdeztem másnap a reggelinél, mialatt feltúrtam az egész konyhaszekrényt. Találtam némi citromport, mézeskalácsfűszert meg pár szem Halloweenről maradt gumicukrot, azonban gabonapehelynek nyomát sem láttam.

– A helyén, drágám – felelte anya gépiesen, miközben átfutotta a napilapokat egy csésze kávéval meg egy narancslekvárral vastagon megkent pirítóssal.

– És az hol van? – kérdeztem vissza ingerülten.

– Jenny, az Isten szerelmére, keresd meg! – mordult fel apa, aki már távozóban volt. Épp a zakóját vette fel, amiért anya épp elégszer szidta apa munkaadóit. Igaza is van, emberkínzás a nyári hőségben feketében járatni az alkalmazottakat, nem elég, hogy két perc alatt teljesen átizzadják, ráadásul úgy néznek ki benne, mint holmi temetkezési vállalkozók. Bár, az is igaz, hogy itt, Kaliforniában nem lehet túlságosan csodálkozni a magas hőmérsékleten.

Kinéztem a konyhaablakon, ami szintén a Roberts házra nézett, csakúgy, mint a szobám ablaka.

– Eltűnt! – kiáltottam fel meghökkenten.

– Micsoda? – nézett rám kérdően apa.

– A tábla, ami szerint Mrs. Roberts árulja a házát. Tegnap még ott volt. Egy éjszaka alatt nem vehették meg! – méltatlankodtam.

Apa arcán széles mosoly terült szét.

– Nem, annyi idő alatt valóban nem. Csakhogy az a tábla már vagy két hete ki volt rakva. Ha néha kilépnél a házból, észrevetted volna. Na, én megyek mielőtt még kirúgnak. Viszlát, kislányom! – Miközben ezt kimondta, megsimogatta a fejem, és alaposan összekócolta a hajam. Minden áldott reggel ezt csinálta, pedig pontosan tudta, hogy mennyire utálom.

– Szia, édes, legyen jó napod! – Adott egy gyors puszit anyának, aztán végleg elviharzott.

Időközben végképp felhagytam azzal a tervemmel, hogy müzlit fogok enni, ezért inkább beraktam egy nagy szelet kenyeret a pirítóba, és levettem hozzá a felső polcról a mogyoróvajat. Tízezer kalória. Nem jó, de nyár végéig mg bőven le lehet dolgozni.

Egy halk kattanás jelezte, hogy elkészült a pirítósom. Ráraktam a ropogósra sült kenyeret egy tányérra, felkaptam a mogyoróvajas üveget, majd leültem velük az asztalhoz.

Anya még mindig elmélyülten olvasott, így nekem kellett beszélgetést kezdeményezni:

– Szegény Annie néni... most biztos nagyon nehéz neki. Pedig ő mindig olyan jó volt hozzánk, kaptunk tőle sütit, meg vigyázott rám, amikor dolgoztatok – mondtam elmerengve. Kicsit álszent dolog volt, tudom. Jó, nagyon álszent. Persze, valamennyire tényleg sajnáltam szegény özvegyet, de reméltem, hogy anya rájön mire akarok igazából kilyukadni.

Szerencsére hamar vette az adást. Leeresztette az újságot, és egyenesen a szemembe nézett.

– Mit akarsz ezzel mondani? Nem vagy túl szentimentális alkat. Vagy legalábbis nagyon jól titkolod. Szeretnéd tudni kik lesznek az új szomszédjaink, mi?

Vigyorogva bólintottam. Túl jól ismer, gondoltam.

Anya erre nagyot sóhajtva folytatta:

– Én is. De nem tudok róluk semmit. – Azzal visszafordult a félbehagyott reggelijéhez.

– Kár... – sóhajtottam fel. Gondolkodás közben a faliórára tévedt a tekintetem. – Viszont lassan indulnod kéne, Paul dühös lesz, ha elkésel.

Paul Wayne anya főnöke volt, aki bár eltörpül a többi Los Angeles-i médiacsászár mellett, mégis elég befolyásos a szakmában. Anya akkoriban szerkesztőként dolgozott nála. Főleg reggeli és esti műsorokat gyártottak, amikben azok az ijesztően fehér fogú, plasztikázott nők vannak.