Bébiszitter egy húszévesnek

29. fejezet

Meg kell, hogy mondjam, Ms. Austin lelkesedése igazán figyelemre méltó volt, nagyon komolyan vette az osztályfőnöki kötelességeit. Valahogy mindig kiszimatolta, hogy ki az, aki éppen egy kis támogatásra szorul, és másodperceken belül ott termett, hogy megvigasztalja, még akkor is, ha olyan piszlicsáré dologról volt szó, mint például egy rosszul sikerült matekdolgozat. Nem szégyellem bevallani, hogy őszintén csodáltam őt. Nem azért volt kedves velünk, mert ez a munkájával jár, hanem mert egyszerűen ilyen volt a jelleme.

Azonban a fáradhatatlan munkája ellenére sem alakult ki az az osztályközösség, amit ő szeretett volna, ezért a Mr. Lawson szívrohamát követő második pénteken behívott minket a termünkbe, hogy nagy bejelentést tegyen:

– Figyeljetek rám! Ezalatt a két hét alatt azt vettem észre, hogy nem nagyon jöttök ki egymással, túl nagy a klikkesedés mértéke. Sokat törtem a fejemet azon, hogy hogyan lehetne jobban ,,összerázni" csapatot, és végül arra jutottam, hogy mi lenne, ha elmennék egy két napos osztálykirándulásra?

A fiúk közül többen felmordultak.

– Muszáj? – adott hangot Lance a mindnyájunk fejében kavargó gondolatoknak.

Ms. Austin bólintott.

– A feltételes módot csak az udvariasság kedvéért használtam, igazából már a részleteket is kidolgoztam. Ismertethetem őket?

A lányok többségét ekkor már érdekelte a dolog, és mivel az izgatott helyeslésük elnyomta a srácok morgolódását, Sharon belekezdett:

– Csak a ,,szomszédba" mennénk, Pennsylvaniába. Október tizenhatodikán reggel indulnánk, és tizenhetedikén este érnénk vissza. Ez egy csütörtöki meg egy pénteki nap. Első megállónak Williamsportot szemeltem ki. Elég messze van, valószínűleg csak késő délután érnénk oda, viszont van ott egy fantasztikus hüllőpark.

– Egy micsoda? – bukott ki Tillyből. Azt hiszem, ezt eredetileg nem akarta hangosan kimondani, ugyanis amikor észrevette, hogy mindenki őt nézi, elvörösödve behúzta a nyakát.

Ms. Austint szemmel láthatólag nem zavarta a közbeszólás, sőt, örült, hogy valaki legalább érdeklődést mutat az ötlete iránt:

– Az egy olyan állatkert, ami hüllőkre meg kétéltűekre specializálódott – magyarázta türelmesen, majd sietve folyatta: – A szállásunk is Williamsportban lenne, egy helyi diákszállóban. Másnap továbbmennénk Harrisburgba, Pennsylvania fővárosába. Ott meglátogatnánk egy polgárháborús emlékeket őrző múzeumot meg egy erdei sétányt. És nagyjából ennyi. Egy centet sem kéne érte fizetnetek, a buszt, a belépőjegyeket, a szállást és az étkezést is az iskola fizeti, van rá keret különböző pályázatokból. Van kérdés?

Lucas keze váratlanul a magasba lendült.

– A lányok és a fiúk aludhatnak egy szobában? – Itt jelentőségteljesen Keirára pillantott, aki fülig elpirult.

Sharon szúrósan nézett rá.

– Természetesen nem. De ha már itt tartunk, eldönthetnétek előre, hogy ki-kivel lesz egy szobában, hogy ebből ne legyen később kavarodás. Minden szobában három ágy van, egy szimpla meg egy emeletes. Kaptok pár perc gondolkodási időt, amíg előkeresem a jegyzetfüzetem. – Buzgón nekiesett a hatalmas retiküljének, azonban nem találta meg rögtön, amit keresett, viszont szép sorban kipakolt a tanári asztalra háromféle szájfényt, két csomag rágót, egy gyűrött papírzsebkendőt és egy üres tiktakos dobozt.

Hirtelen felharsant egy hang az egyik hátsó sarokban, amire összerándult a gyomrom:

– Én Jennyvel szeretnék egy szobában lenni.