Bébiszitter egy húszévesnek

15. fejezet

Két nap telt el mindenféle említésre méltó esemény nélkül. Mígnem július harmincadikán, szerdán, anya – aki bár már egyáltalán nem volt beteg, továbbra is élvezte a békés otthonlétet, mert egy teljes hét fizetett szabadságot kapott –, megkért, hogy hozzam be a leveleket. Egyéb értelmes elfoglaltság híján azonnal felpattantam, és kivánszorogtam a postaládához.

A szabadba kiérve egy meglepő jelenség ötlött a szemembe: Chris félmeztelenül, egy nedves szivaccsal suvickolta a kis zöld tragacsát.

– Hát te? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra.

A fiú felnézett az elfoglaltságából.

– Nos, anya igen tapintatosan felhívta rá a figyelmem, hogy tiszta retek a kocsim, ezért úgy döntöttem, hogy lemosom – magyarázta duzzogva. Aztán hirtelen témát váltott: – Nincs kedved segíteni? Egyedül elég unalmas.

– Oké, de előbb beviszem ezeket – néztem a kezemben tartott levelekre, amit alig egy perccel azelőtt szedtem ki a postaládából. – Mindjárt jövök, várj meg!

– Ne félj, van itt elég kosz mindkettőnknek – felelte nevetve. 

♥️♥️♥️

A ,,mindjárt jövök" egy iciri-picirit elhúzódott. Pontosabban egy negyedóra lett belőle.

– Mi tartott ennyi ideig? – mormolta a srác, amikor ismét megjelentem a kocsifelhajtójukon.

– Kellett egy hajgumi – mutattam a kontyba felkötött loboncomra.

Ám Christ nem lehetett meggyőzni ennyivel, gúnyosan, csípőre tett kézzel méregetett.

– Ez tíz percbe tellett? – kérdezte szkeptikusan.

Szégyenkezve behúztam a nyakam.

– Mindig elfelejtem hova tettem őket – vallottam be elpirulva.

– És még én vagyok a feledékeny... – dünnyögte, miközben a kezembe nyomta a tartalék szivacsot. Azután szigorúan végignézett rajtam. – Ez így nem jó...

Meghökkenve bámultam rá.

– Micsoda?

A fiú válasz helyett csak kirángatta a farmersortomba tűrt, piros kockás, rövid ujjú ingemet, kigombolta az alsóbb gombokat, és összecsomózta.

– Így sokkal szexisebb vagy – közölte a kivillanó köldököm láttán.

Tudtam, hogy jobb nem vitatkozni vele, ezért ráhagytam:

– Ha te mondod...

Pár percig csendben sikáltuk a karosszériára rászáradt sarat meg madárürüléket. Igazából csak próbáltuk, a nagy részük még imádkozásra sem akaródzott lejönni.

Viszont volt valami, ami sokkal érdekesebbnek bizonyult az amúgy meglepően változatos piszokfoltoknál: a környező házakban lakó tizenkettő és ötven év közötti nők fokozatosan megjelentek az ablakokban, erkélyeken. Egyértelművé vált, hogy Chris lett a figyelem középpontja.

Egy idő után a srácnak is feltűnt, hogy egyre több szempár szegeződik rá. Eleinte élvezte, de amikor Mrs. Rice már harmadszorra sétált el a szemben lévő járdán a dagadt családi kutyájukkal, a helyzet kezdett frusztrálóvá válni.

– A szüleid hol vannak amúgy? – kérdeztem unottan, csak azért, hogy megtörjem a kínos csendet.

A fiú arcán cinikus fintor jelent meg.

– Szerinted? Természetesen dolgoznak – dörmögte.

– Máris? – hüledeztem. – Hiszen még csak tegnap előtt jöttek vissza Berlinből.

A szőke elnevette magát – közben nagyon igyekezett kerülni a kamaszkor küszöbén álló Patty Reynolds tekintetét, aki egy távcsővel kukkolta az erkélyükről.

– Hát, ők elég megszállottak, ha munkáról van szó. Hivatalosan egy hét múlva nyit ki a klinikájuk, de elmondásuk szerint elég sok dolguk van még, ezért szokás szerint túlhajszolják magukat. Mindig is ilyenek voltak. Bár azt hiszem, nem a pénz érdekli őket, hanem inkább az életek, amiket megmenthetnek, vagy legalább jobbá tehetnek. Elég abszurd, mi? Jó, nem mondom, hogy nem fontosak a lézeres szemműtétek, de azért mégsem agysebészet. Vagy nem?

Szerettem volna valami nagy bölcsességet mondani a gondolatmenetére, azonban hamar rájöttem, hogy erre én képtelen vagyok. Szóval inkább csendben folytattam a szélvédő pucolását, miközben elméláztam azon, hogy milyen szuper pasit sikerült kifognom.