Bébiszitter egy húszévesnek

33. fejezet

Bár az összetűzéseink fokozatosan elsimultak Hesterrel, meg kell mondjam, egy kissé háttérbe szorultam a három turbékoló szerelmespárral szemben. Így nem meglepő, hogy hatalmas kő esett le a szívemről, amikor apa november ötödikén este ezzel a hírrel állított be az albérletünkbe:

– Én ezt nem bírom tovább, itt csupa idióta dolgozik!

Anya, aki lelkesen lapozgatta a fák metszéséről szóló könyvét, hideg pillantással nézett végig apán.

– David! – csattant fel. – Hogy várhatod el így Jennytől, hogy kötelességtudó legyen?

Apa tőle szokatlan nemtörődömséggel legyintett.

– Bánom is én... Úgyis hazamegyünk. Kérvényeztem a visszahelyezésemet Los Angelesbe.

Erre már én is felnéztem a geometria házim egyhangúságából.

– Mikor? – kérdeztem felcsillanó szemekkel. A szívem hevesebben kezdett verni, ismét felébredt bennem valami olyasfajta remény, amit akkor éreztem, amikor belehabarodtam Chrisbe.

– Már a hétvégén. Minél előbb, annál jobb – vágta rá apa határozottan.

Anya hirtelen olyan hangot hallatott, mint egy macska, ha rálépnek a farkára.

– Mi a baj? – kérdeztem rémülten.

– A tanfolyamom még másfél hónapig tart – magyarázta. – Kivéve, ha leteszem az előrehozott vizsgákat, akkor csak huszonöt napig.

Apa félredöntött fejjel bámult rá.

– És le tudod őket tenni?

Anya bizonytalanul nézett maga elé.

– Elég sokat kellene rá tanulnom, de azt hiszem, meg tudnám csinálni.

Apa elégedetten biccentett.

– Akkor ez így lesz.

– Várjunk csak! – szakította félbe anya. – Itt hagynátok engem egyedül? – kérdezte szemrehányó hangon.

Apával találkozott a tekintetünk. Tudtuk, hogy mi fog következni: bármennyire is szeretnénk már magunk mögött hagyni New Yorkot, nem fogjuk.

– Én itt maradhatok – szólaltam meg halkan. – Az az egy hónap már nem számít, eddig is kibírtam Chris nélkül.

– Én pedig dolgozhatok home office-ban – sóhajtott fel apa. – De a karácsonyt már otthon akarom tölteni, világos? – A nyomatékosság kedvéért felemelte a jobb mutatóujját.

Anya vigyorogva bólintott, majd visszafordult a könyvéhez.

♥️♥️♥️

Annak ellenére, hogy a manhattani tartózkodásunk egy kicsit hosszabbra nyúlt, mint azt apa szerette volna, lelkesen számolgattam a hátralévő napokat. Úgy döntöttem, hogy Chrisnek nem szólok a hazaköltözésről, hadd legyen meglepetés. Ennek érdekében megkértem anyát, hogy ő se kotyogja ki Kristinának, akiről tudtam, hogy a titoktartás nem a legfőbb erőssége.

Szép lassan bedobozoltam a holmijaimat – újra. Pakolás közben érdekes módon előkerült egy csomó olyan dolog, amiről azt hittem, hogy elvesztettem.

– Hát te még megvagy? – kiáltottam fel meglepetten. Elgondolkodva bámultam le a kezemben tartott spirálfüzetre. A fiúnak tett ígéretemmel ellentétben egy büdös szót nem írtam hozzá.

Egy hirtelen felindulástól vezérelve kitéptem az egyetlen teli lapot, gombóccá gyűrtem, majd a szemetesbe hajítottam.

– Így ni – motyogtam elégedetten. – Minek írjak más életéről, ha a sajátom is épp elég izgalmas? – tettem fel a költői kérdést. Azután fejcsóválva visszafordultam a kartondobozaimhoz.

Az álmodozás kis mértékben jó dolog, de könnyen elvonhatja a figyelmünket arról, ami igazán értékes.