✅Tale of our Destiny. [MinSung reaper ff]✅

Ötödik fejezet

Jisunggal forogni kezdett a világ és ösztönösen Minho kezébe kapaszkodott. Ahogy az idősebb ujja a homlokához ért hirtelen pörögni kezdtek a fejében a képek. Minden eszébe jutott, az összes eddigi élete, minden egyes pillanata.

-Minho...? - emelte fel hatalmas baba szemeit a másikra és egy pillanatra a pár száz évvel ezelőtti önmagukat látta. Ahogy félénken közeledtek egymáshoz, ahogy az emberek elől bujkálva rejtegették a szerelmüket, ahogy vállt vállvetve harcoltak... Ahogy gondolkodás nélkül feláldozta magát, hogy a párja tovább élhessen.
-Szia édesem - suttogta lágy hangon Lino és finoman végig simított Han arcán. Ahogy ujjai a fiú puha bőréhez értek élesen beszívta a levegőt és könnyei apró patakokban folydogálni kezdtek a szeméből. - Ha tudnád mióta vártam már erre...
-A mi esetünkben nem lenne költői túlzás, hogy száz éve - kuncogott kisfiúsan, mire Minho is elnevette magát. Évszázadok óta először végre boldogan...

-Én pici Sungiem - sóhajtotta elégedetten, miközben két keze közé fogta Jisung fejét és ujjaival szüntelen az orcáit cirógatta. - Annyira hiányoztál! - vallotta be és képtelen volt elszakadni a másik mélybarna íriszeitől. Mindig is úgy képzelte, hogy ha eljön majd ez a pillanat, akkor hangosan zokogva fogja magához ölelni Han törékeny testét és kifulladásig fogja csókolni. De ahogy ott álltak egymással szemben, elveszve a másik tekintetében, Lino rájött valamire...

Neki ez több volt, mint elég.

Sőt, Minho számára ez volt minden.

-Most már tudom mi volt az az érzés, világossá vált minden... Már értem miért éreztem magam annyira üresnek - törte meg a csendet Jisung. - Azért volt minden, mert nem voltál mellettem hyung - mondta halkan és ajkai olyan széles vigyorra húzódtak, hogyha nem lettek volna fülei, akkor körbe érte volna a fejét. Minho csak szelíden mosolyogva nézte szerelmét és azóta sem hagyta abba bársonyos arcának simogatását. Úgy érezte Jisungból soha nem kaphat eleget... Mindig egyre többet és többet akar a fiúból, szó szerint a függőjévé vált. Magába szívta a kisebb látványát és beleburkolózott a pillanatba, mint egy puha pokrócba.
-Picsába - emelte az égre a tekintetét és egyik kezével kapkodva letörölte kibuggyanó könnycseppjeit, amik végre az öröm csordultak ki. - Nem tudok betelni veled - nevette el magát és hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

A fiatalabb karjaival átölelte Lee Know nyakát és lábujjhegyen pipiskedve próbált meg csókot csenni. Minho direkt szívatta Jisungot és fejét hátrahajtva tért ki a csücsörítve közeledő ajkak elöl. Han dühösen dobbantott egyet a lábával és elégedetlenül felmorranva párja hajába túrva húzta le magához őt, aki ezúttal hagyta magát.

Ahogy szájuk összeforrt mindkettejük számára megszűnt a tér és az idő. Csak a másik létezett... Minden mást figyelmen kívül hagytak, csak annak a pillanatnak éltek, ahogy mézédes párnácskáik lassan, óvatosan ismerkedtek meg újra egymással. Ismerős, de mégis idegen érzés volt, amit mindketten elmondhatatlanul imádtak. Igazából nem tudták volna megfogalmazni, hogy pontosan milyen is volt végre a másikat a karjaikban tartani, ahhoz túl sok emóció kavargott bennük. Minho lelke egy napról-napra egyre jobban kiszáradó sivataghoz hasonlított, aminek Jisung csókja olyan volt, mint egy kiadós esőzés, ami pont addig tart, ameddig szüksége van rá. Nem volt sok, nem volt kevés, pont tökéletes volt.

Jisung elsorvadt, üres szíve újra megtelt élettel és olyan hevesen kezdett el verni, hogy a fiú attól félt, hogy ketyegője menten kiugrik a mellkasából. Túlcsordult érzelmei sós cseppek formájában távoztak a szeméből és úgy érezte pillanatokon belül fel fog robbanni a boldogságtól. Úgy kapaszkodott Minhoba, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba és megfogadta, hogy történjék bármi most már semmi sem választhatja el őket egymástól.

Fura volt újra élőnek éreznie magát, de végre minden a helyére került.

-Mi történt velünk? - suttogta Lino ajkaira a kisebb és lassan megszakította a csókot. Minho fásultan felsóhajtott, majd óvatosan leült a földre és az ölébe húzta a kedvesét.
-Nem emlékszel mindenre? - kérdezte csendesen és végig simított Jisung arcán. A fiatalabb elkapta a kezét és belecsókolt a tenyerébe, majd nagy cuppanós puszit adott az orrára.
-De igen, csak nem teljesen értem, hogy te miért nem reinkarnálódtál - mosolyodott el halványan, mire Lee Know fáradtan sóhajtott egyet.
-Kaszás lettem - préselte ki nehezen magából a szavakat.
-Mi? - pislogott rá meglepetten Han. - Miért?
-Azért, hogy odafentről mindig vigyázhassak rád és őrizhesselek - mosolyodott el és karjait szorosan Jisung vékony dereka köré fonta.

A kisebb semmit sem értve ráncolta össze a homlokát és óvatosan a tető széle felé pislogott, majd újra a szerelmére nézett.
-Tehát te odaát élsz - suttogta és ez inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek, de Minho mégis egy bólintással válaszolt rá. - Akkor mégis csak meg kell tennem - húzta oldalra a száját és megpróbált kiszabadulni a másik öleléséből.
-Sungie mit csinálsz? - remegett meg a kaszás hangja, az ösztönei rosszat sejtettek.
-Na, szerinted mit? - forgatta meg a szemeit flegmán Jisung. - Meg kell halnom, hogy örökké együtt lehessünk - felelte könnyedén.

Minho szorítása erősödött a másik karcsú dereka körül és karjai szoros indaként fonódtak köré. Kétségbeesett pillantása találkozott szerelme kérdő tekintetével.
-NEM! - kiáltott fel, mire Jisung riadtan rezzent össze. - Kérlek ne tedd, ezzel elvágod a köztünk lévő vörös fonalat - hadarta, mire a kisebb érdeklődve oldalra döntötte a fejét.
-A sors vörös fonala nem csak egy legenda? - kérdezte és Lino válaszként a magasba emelte az összekulcsolt kezeiket és láthatóvá tette a másik számára is.

Jisung szinte tátott szájjal csodálta a vörös madzagot és két ujjával finoman végig simított rajta, majd hitetlenkedve megrázta a fejét. Minho mosolyogva nézte párja gyermeki reakcióját és óvatosan a fiú álla alányúlva kényszerítette, hogy rá nézzen.
-Ez az egyetlen lehetőségünk arra, hogy a karmikus feladataid végeztével a lelkeink egymásra találjanak - magyarázta higgadtan, de határozottan. - Ha bármikor öngyilkos leszel, akkor ez a fonal elszakad... De ha megmarad, akkor örökké együtt lehetünk - folytatta mosolyogva és egy apró puszit adott Jisung szájára.
-Esküszöl hyung? Megígéred, hogy mindig együtt leszünk? - emelte a kisujját Minho felé, aki habozás nélkül akasztotta bele a sajátját.
-Igen - mondta rezzenéstelen arccal. - A halál sem választhat el minket egymástól Hannie!

És kisujjesküjüket egy édes, szerelmes csókkal pecsételték meg.