🌻6. fejezet🌻

436 24 1
                                    




„- Szeretném végre látni, hogy boldog vagy.
Amióta itt vagyok, mégcsak nem is mosolyogtál - köti az orromra, szája sarkában sunyi mosollyal."










Fogalmam sincs, mit gondoltam a múlt éjszaka.

Reggel, amint kinyitottam a szemeim, arcul vágott a tény, miszerint biza megígértem Daltonnak, hogy a jobbom nyújtom felé. Halvány lila gőzöm sincs, miért adtam a szavam erre, de arról vérig meg voltam győződve, hogy valami elkattant a fejemben. Enyhe pánik öntött el a gondolatra, hogy kezdek megőrülni. Mert az ésszerűtlen ígéretem után semmi másra nem tudtam fogni, hogy mégis miért tettem. Pia? Ugyan, csak egy-két pohárral ittam.

- Korall, légyszives nyugodj meg. Frusztráló, ahogy itt fújtatsz mellettem - szólt rám élesen Márk. Fogaimat összeszorítva néztem el róla az ellenkező irányba. Összeszedve magam végül rászántam magam és kivételesen nem hagytam válasz nélkül őt.

- Ha ennyire zavar el lehet kerülni.

Na bakker! Ennyit a kedves válaszról.

- Ne gyerekeskedj!

- Ne főnökösködj! - vágtam rá élesen azonnal.

- Korall, ne most kezdj el vitatkozni. Nyaralunk, és pár perc múlva megérkezik a hajónk is.

Úgy éreztem magam, mint egy kioktatott 6 éves taknyos, aki rászorul a nyilvánvaló magyarázatra, amit lenéző stílusban kap csak meg. És ezek után nincs okom idegesnek lenni? Na, majd mindjárt felrúgok valakit mérgemben!

Megembereltem magam, és amint a hajó megérkezett, Márk ujjait a csuklóm köré tekerte. Az tenyerem viszketni kezdett ettől a mozdulatától. Erős, határozott mozdulattal kirántottam a kezem az övéből, mire szó nélkül egy lépéssel távolabb ment. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, majd a a hajó orrához menve a korlátnak támaszkodtam. Előrehajolva néztem a végeérhetetlen tengert és élvezve az egyre erősödő szellő simogatását az arcomon.

Nyugodtság járt körül, aminek következtében Dalton jutott az eszembe. Hiszen ha csak egy kicsit is gondolkodom, rájövök, hogy egyedül mellette éreztem ezt a nyaralás alatt. És abban is biztos voltam, hogy Márkkal soha az életben nem tudtam volna úgy szórakozni, mint Daltonnal tegnap este. Vele soha nem éreztem volna magam olyan felszabadultan, és gondtalanul, de Dalton éreztette velem, hogy mellette egyszerűen csak engedjem el magam. És mivel ezt kölcsönösen megadtuk egymásnak, kérdés sem volt a jókedv.

- Csini ruci - lépett mellém egy magas alak. Ijedten fordultam meg, derekam a korlátnak tolva. Nagyokat pislogva néztem fel az ismerős barna szempárba, ami vidáman nézett vissza rám.

- Mit keresel te itt?

- Most mondjam azt, hogy a temetésedre jöttem virágot venni? - vigyorodott el, felemlítve az én első szavaimat hozzá.

- Hát, sok sikert hozzá. Egy hajón biztosan sok a lehetőség - biccentettem egyet, miközben furcsamód nem éreztem azt a haragot, amit például az első nap. Dalton arca, ahogy rám mosolygott, nekem szentelte teljes figyelmét... segített nem a rosszra gondolni.

- Jól áll a kék. Illik a szemedhez - lépett mellém, és az alkarját a korlátra téve kulcsolta össze a kezeit, miközben előredőlt. A szél belekapott a hajába, és az eddig fején pihenő napszemcsit az orrnyergére bökte.

- Köszönöm.

Dalton félig felém fordítva a fejét szélesen elvigyorodott. A szemeim akaratlanul lesütöttem, miközben tekintetem végigvezettem a kék alapon fehér pacákkal díszített ruhácskámon. Kellemes, nyári darab, egyik nagy kedvencem, viszont Márk sosem dicsérte meg. Mint ahogy semmit, kivéve, ha célja volt vele.

Ez nem te vagy!Where stories live. Discover now