[𝐢𝐦𝐩𝐮𝐥𝐳𝐮𝐬-𝐝𝐮𝐨𝐥𝐨́𝐠𝐢𝐚 𝐈𝐈. 𝐤𝐨̈𝐭𝐞𝐭]
𝐣𝐨𝐜𝐞𝐥𝐲𝐧 𝐟𝐥𝐨𝐫𝐞𝐬 - akinek függősége a védekezés
𝐢𝐬𝐚𝐚𝐜 𝐰𝐚𝐲𝐧𝐞 - akinek függősége a megvédés
így köti össze őket az 𝐚𝐝𝐝𝐢𝐤𝐜𝐢𝐨́,
de ők mindent megtesznek, hogy ne tudják...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Végre látom őt, nem hiszem el.
Jocelyn Flores külsőre mit sem változott: ugyanaz a gyönyörű, hosszú fekete haj (ezúttal göndör verzióban, ha jól látom), sötétkék szemek, magas talpú bakancs, vörös rúzs, cigaretta. Messziről legalábbis ennyit látok belőle a kocsim szélvédőjén keresztül, ám ahogyan zöld lámpát kapok és elhaladok előtte, ő is rám emeli a tekintetét, és meglátok benne mindent, amelyet mások elől talán el tud titkolni, de előttem nem.
Jocelyn nagy veszélyben van. Ha nem nyílik meg végre egy szakembernek, a lelke és az elméje felmondhatja a szolgálatot. Ugyanis habár könnyen elhiteti magával, hogy nincs probléma, a rossz emlékek dolgoznak a felszín alatt, és csak idő kérdése, hogy mikor tör ki belőle minden, mint egy bomba.
Annyira a gondolataimba vagyok merülve, hogy észre sem veszem, hogy elérek a rendelőhöz, és csak remélni tudom, hogy nem ütöttem el útközben senkit. Egy nagy sóhaj közepette szállok ki a kocsimból, és a magánrendelőhöz veszem az irányt, ahová fél hatra van időpontom, így még éppen van időm elszívni egy cigarettát, amelyet persze meg is teszek. Élvezem, ahogyan a nikotin átjárja a tüdőmet, és azt kívánom, bárcsak ne szeretném ennyire ezt a tevékenységet. Kereken fél hatkor lépek be a rendelőbe, ahol illedelmesen üdvözlöm a recepcióst, majd a szokásos rendelőbe megyek, ahol már vár az orvosom.
– Isaac, szia – köszönt dr. Morana Reed ugyanolyan kedvességgel, mint mindig. – Hogy érzed ma magad?
– Minden nap egyre tűrhetőbb – adom a szokásos választ, miközben leülök a fehér székre. – Bár ma láttam őt...
– És hogy élted meg?
– Nem gondoltam még bele – hunyom be szemeimet. – És azt hiszem, ez így a legjobb.
– Te is nagyon jól tudod, hogy az nem megoldás, ha menekülünk a problémáink elől – fürkész az orvos. – Mit éreztél, mikor megláttad?
– A buszmegállóban állt – elevenítem fel magamban pár másodperc történését. – Előjött bennem a múlt, mivel külső szemmel minden olyan volt, mint fél éve. Mindig abban a buszmegállóban vettem fel régen, hogy ne kelljen buszoznia – mosolyodok el. – Aztán eszembe jutott, hogy ez a múlt. Már majdnem kitettem az indexet, szerencse, hogy pont ott állt a busz, és nem fértem volna be. Ott állt a busz, és nem szállt fel rá... És ha valami baja esik?
Szinte rögeszmésen állok fel ülő helyzetemből, és ha Morana nem fogja meg a kezemet, biztosan elindulok, és keresni kezdem a lányt.
– Ezt már nagyon sokszor átbeszéltük – mélyeszti barna tekintetét az én heterokrómiás szemeimbe. – Hagyj neki időt, Isaac. Tovább kell lépned. Ő jelenleg nem az életed része. Nagylány, megvédi magát, de ha esetleg mégsem, tudnod kell magad kontrollálni, és nem betörni azon az ajtón, ahonnan elvették tőled a kulcsokat.
