[𝐢𝐦𝐩𝐮𝐥𝐳𝐮𝐬-𝐝𝐮𝐨𝐥𝐨́𝐠𝐢𝐚 𝐈𝐈. 𝐤𝐨̈𝐭𝐞𝐭]
𝐣𝐨𝐜𝐞𝐥𝐲𝐧 𝐟𝐥𝐨𝐫𝐞𝐬 - akinek függősége a védekezés
𝐢𝐬𝐚𝐚𝐜 𝐰𝐚𝐲𝐧𝐞 - akinek függősége a megvédés
így köti össze őket az 𝐚𝐝𝐝𝐢𝐤𝐜𝐢𝐨́,
de ők mindent megtesznek, hogy ne tudják...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Még az utolsó előadásom végeztével is kibaszottul aggódom Jocelyn miatt.
Mi van, ha bántani fogja magát?
Nem leszek ott, hogy megvédjem a belső démonjaitól.
– Hé – hallok meg egy hangot a hátam mögött. Megfordulok és Moranával találom szemben magam. Azóta nem láttam, amióta bekopogtatott hozzám, miszerint kizárta magát a lakásból, én pedig szerelőt hívtam neki.
– Szia – mosolyodok el kedvtelenül. Igazából semmi kedvem hozzá. – Hát te?
– Továbbképzésen vagyok – jön közelebb hozzám. – Megiszunk egy kávét?
– Nem hiszem, hogy...
– Akkor mondom máshogy. Beszélnünk kell, Isaac.
Egykori pszichológusom egyből felkelti a figyelmem három szavával, így egy nagy sóhaj kíséretében biccentek. Mi mondanivalója lehet számomra?
Szavak nélkül lépkedünk egymás mellett miközben megcélzunk egy kávézót, ami tekintve hogy már este hat óra körül jár az idő, szinte teljesen üres.
– Egy eszpresszót feketén – mondom a pincérnek, mikor hozzánk ér.
– Én egy fekete teát kérnék két cukorral, köszönöm – mondja a velem szemben ülő nő, és miután magunkra maradunk, újra rám emeli a tekintetét. – Figyelned kell Jocelynre.
– Tessék? – lepődök meg a témaválasztáson.
– Nem biztos, hogy tudod – tűri a füle mögé az egyik barna hajtincsét – De Jocelyn pszichológusa, Rome a bátyám.
– Erről nem tudtam – rázom meg a fejem, majd megköszönöm a pincérnek a felszolgált kávét. – És hogy jön ő ide?
– Alapvetően nem ásnám bele ebbe az ügybe magam, viszont egyenes voltál velem, így ezt tartom a helyesnek, és az első adandó alkalommal beszélni akartam veled, viszont nem akartam további bajt csinálni. Itt viszont tudunk beszélgetni – kortyol bele a teájába. – Mielőtt a mi rendelőnket vetted igénybe, biztosan utánunk néztél.
– Persze.
– És minden bizonnyal emlékszel, hogy nemrég nyitott a rendelő.
– Azt hiszem három éve – biccentek, miközben próbálom megérteni, hogy miért mondja el ezt most nekem.
– Igen. Viszont mindketten már az egyetem elvégzése óta pszichológusként dolgozunk, hamarosan tíz éve.
– Nem igazán értem, hogy ezeket miért osztod meg velem – vallom be az őszintét.
– Korábban nem itt éltünk. Innen jó messze, egy másik államban – emlékszik vissza. – Ott volt az első magánrendelőnk, ami még a Rona nevet képviselte.
