The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Chapter Six

Emma

Nem tudom mi tévő legyek, Noah még mindig olyan elmélyülten figyeli az ajkamat, mintha meg akarna csókolni. Az előbbi üzenet pedig világos volt, hogy nem lenne jó ötlet, hogy ha ezt hagynám megtörténni.

- Noah – szólongatom, de még mindig olyan sötét és vággyal teli tekintettel figyel, hogy fel sem tűnik neki, hogy megváltozott körülöttünk a hangulat.

Fogalmam sincs, hogy mi tévő legyek, így végső elkeseredésemre megemelem szabad kezemet és egy hatalmas pofont adok neki. Nem tudom, hogy őt vagy engem lepett meg jobban a cselekedetem, de azt hiszem, hogy lényegtelen is, amikor újból magához ránt már nem a vágy tükröződik azokban a csodaszép szemeiben, hanem a tomboló vihar.

- Dühös – állapítom meg magamban. – Talán ez egy kicsit túlzás volt – elmélkedem, de nem sok időt hagy nekem.
- Mi a faszt csinálsz? – fröcsögi dühtől eltorzult arccal.
- Az egyetlen dolgot, amitől magadhoz térsz? – kérdezem én is felháborodva. Ne hogy már neki álljon feljebb! Mégis mit képzel magáról, ki ő? Az atya úristen vagy, ki a fasz?

A dühe egy pillanatra sem csillapodik, amitől elkap a rettegés, hogy talán most túl messzire mentem, de mire a gondolataim végére érnék csak arra leszek figyelmes, hogy egy hirtelen mozdulattal ellök magától. Olyan váratlanul ér a reakciója, hogy már számítok arra, hogy seggre ülök, de valami csoda folytán sikerül megőriznem az egyensúlyomat és egyből elönt a pulykaméreg, ahogy látom elviharozni.

- Seggfej vagy!

Felém sem fordulva csak felemeli a középső ujját és bemutat.

- Ki a faszt érdekel a véleményed, hercegnő? – veti oda gúnyosan és oda szúr, ahol tudja, hogy a legjobban fog fájni. Mikor eléri a szobát, hangosan magára csapja a bátyám ajtaját.

A történtek után még pár percet állok a folyosón és azon gondolkodom, hogy mikor változott meg ennyire az életem. Lassan megrázom a fejem, hogy kitisztítsam és a szobám felé veszem az irányt. A dühöm még mindig forr bennem, így én is egy hangos csapással vágom be az ajtómat. Az ágyra vetem magam és a párnába fúrom az arcomat. Érzem, hogy a sírás kerülget, hogy már nem sokáig bírom visszatartani és ezért inkább meg sem próbálok ellenállni a késztetésnek. Engedem, hogy a könnyeim először lassan, majd szinte zokogásba átmenve hulljanak. A frusztráltságom és a dühöm keveredik, amely miatt a párnába üvöltök. Abban bízom, hogy a sírás segíteni fog, hogy megszabaduljak ettől a fájdalomtól, amit a mellkasomban érzek, de minél hangosabban tör fel belőlem, annál jobban elszorul a torkom és alig kapok levegőt.

- Ki kell jutnom innen!

Próbálom összeszedni magam és átöltözni. Magamra kapok egy alsóneműt, miután lehámoztam magamról a pizsamaalsómat, majd a felsőt levéve, felveszek egy melltartót és fölé egy egyszerű, bő szürke rövid ujjú felsőt választok egy egyszerű fekete szaggatott farmerrel. Most még az sem érdekel, hogy lenyúlta valami holdkóros a bugyimat.
A sminkemmel nem bajlódom, amúgy sem szoktam a szempillaspirálon kívül mást használni és mivel most garantáltan sírni fogok, ezért nem is szeretnék ezzel szórakozni. Magamhoz kapom a fülhallgatómat és a töltőn lévő telefonomért nyúlok. Olive már egy csomó üzenetet hagyott, amiben arra kér, hogy meséljek, de most még ehhez sincs erőm, így csak kilövöm a képernyőn lévő értesítéséket és a farmerem zsebébe csúsztatom a készüléket.
Olyan halkan nyitom ki az ajtómat, hogy véletlenül se vegyék észre, hogy éppen szökni próbálok. Miután újból becsukom, kiosonok a bejárati ajtón és amint megcsapja az arcomat a friss levegő egy reszketeg sóhaj szakad fel belőlem. A kezembe tartott fülhallgatót a fülembe teszem, majd a telefonomat elővéve elindítom Ruelle – től a Rival című számot.
Ahogy meghallom az első dallamokat, elindulok a kedvenc helyem felé. Hallom, ahogy az énekesnő hangja betölti az érzékeimet és halkan dúdolni kezdem a szöveget: