The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Chapter Seventeen

Emma

Izgatottan nézem Adam hűlt helyét és már indulnék is, hogy minél előbb a konyhába érjek, mielőtt esetleg más megelőzne. Rendes volt a bátyámtól, hogy nem nyitotta ki és biztos vagyok benne, hogy anyám sem nyúlt hozzá, hisz' fogalma sincs arról, hogy egyáltalán egyetemre jelentkeztem. Őket nem érdekelte, én pedig nem kötöttem az orrukra. Magamtól összegyűjtöttem minden szükséges dokumentumot és most egy pillanatra vagyok az álmomtól és a menekülési útvonalamtól. Habár a nyár elején még abban bizakodtam, hogy Adam-vel egy egyetemre járni majd biztos nagyon jó móka lesz és végre újra együtt lehetünk és hülyülhetünk, de látom, hogy ő már megtalálta ott a helyét és nekem is muszáj lesz a saját lábamra állni. Ott végre új lappal indíthatok és ezt ő is tudja. Nem rontaná el a beilleszkedési esélyeimet, bár biztos vagyok benne, hogy ha az ő körükbe jelennék meg, akkor mindenki egyből felfigyelne rám, már csak azért is, mert mindegyik srác úgy néz ki, mintha most lépett volna elő egy divatmagazin címlapjáról és, ha ezt mondom, akkor igazából egyáltalán nem túlzok, sőt, talán még le is kicsinylem azt, ahogy valójában kinéznek, de ezzel most nincs időm foglalkozni.
Már épp indulnék el, amikor egy tenyér ragadja meg a felkaromat. Először oda nézek, ahol egymáshoz ér a bőrünk, majd felemelem a tekintetemet egyenesen az arcába. Amikor megfogta a karomat, már tudom, hogy csak egyetlen ember lehet az, aki nem más, mint Noah és most nem úszom meg, pedig esküszöm, hogy úgy iszkoltam el abból a tetves autóból, mintha fertőző betegség lenne a srác, mégsem érdekli, hogy nem akarom látni.

- Komolyan nem unod még, hogy állandóan a karomnál fogva rángatsz? – kérdezem tőle, miközben a szobám irányába vezet. Na már csak az hiányzik, hogy mi kettesben legyünk. Nem hiszem, hogy ez lenne életem legjobb döntése, de nem tudok ellene mit tenni. Noah, habár nem fog erősen és egyáltalán nem okoz fájdalmat mégis szorosan a markában tart és esélyt sem ad a szabadulásra. Dühös és szomorú vagyok, mert szerettem volna megnézni azt a hülye borítékot és bármennyire rettegek is attól, hogy esetleg nem azt kapom, amire számítok, attól még szeretném tudni, hogy van -e esélyem egy jobb életre.
- Nem – néz rám önelégülten és már nem először érzem úgy, hogy legszívesebben pofán verném.
- Pedig én nagyon is unom – ellenkezem egy picit, de még ez sem hatja meg. – Noah! – szólok rá most már erélyesebben.
- Igen, hercegnő? – kérdi úgy, hogy közben a gúnynevemet használja, amitől még inkább felmegy bennem a pumpa. Esküszöm nincs még egy srác, aki ennyire az idegeimre tudna menni, mint ő. Mondjuk a srácokról szóló ismereteim elég gyatrák, de arra biztosan emlékeznék, hogyha lenne még egy ennyire idegesítő személy az életemben. Sokat és sokan szekáltak, de mélyen belül, a sok fájdalom és elnyomás ellenére tudom, hogy a középiskola ilyen. A gyengék elbuknak, az erősek pedig fennmaradnak. Ez valamiféle ki nem mondott hierarchia, ami mindig is jelen volt és jelen lesz az iskolákban. A könyvmolyok, a stréberek vagy a husis lányok vagy épp fiúk, valahogy mindig abba a csoportba tartoznak, akiket könnyűszerrel lehet gúnyolni. Nem tehetek erről, de akaratlanul is a gyengék táborát erősítem és a lényem legmélyén tudom, hogy nem helyes elhinnem, hogy valóban az is vagyok, de annyi éven át bántottak és bántak velem rosszul, hogy igazából akkor is képes lennék ezt elhinni, ha én lennék az angol hercegnő a világ legjobb családjával. De hát ugye nem vagyok az, szóval még nagyobb szívás az egész.
- Nem vagyok hercegnő – makacsolom meg magam. Már az ajtóban állunk és igyekszem úgy állni, hogy ne tudjon berángatni, de mintha rájönne a trükkömre és gonosz mosoly jelenik meg az arcán. Ajaj!
- Most meg mit csinálsz? – kérdem és hátrálnék, de még mindig erősen tart. – Miért mosolyogsz úgy, mint, aki mindjárt nagyon rossz dolgokat fog csinálni?
- Nem is tudom, hercegnő – gúnyolódik és megunja az ellenkezésemet. Könnyűszerrel ragad magához, emel fel az ölébe, amitől önkénytelenül is összekulcsolom a lábaimat a derekán. Elpirulok a gondolattól, hogy egyes testrészei milyen közel is vannak hozzám és, hogy érzem a testéből áradó hőt és energiát. Borzasztó, hogy mindig ilyen helyzetben kötünk ki, de ami még szörnyűbb, hogy bármennyire is haragudnom kellene a viselkedése miatt, ha ilyen közel van hozzám, akkor semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy megérintsem. Mindenhol. Úgy sétál át velem a küszöbön, mintha csak egy tollpihe lennék. Keze a fenekemen, amitől teljesen megvadulnak az érzelmeim. Próbálok ésszerűen gondolkodni, eltekinteni a keze érintésétől, a teste melegétől, de esküszöm, hogy nem könnyíti meg a dolgot, amikor egy aprót markol a fenekembe és lábbal berúgja az ajtómat. – Ehhez mit szólsz? – kérdi és olyan önelégülten vigyorog, hogy legszívesebben letörölném a képéről.
- Nem tetszik – morgom. – Tegyél le! – parancsolom meg neki, de úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna.
- Mit mondtál, hercegnő? Nem hallottam! – nevet, amitől most sokkal fiatalabbnak tűnik. Az arca ilyenkor teljesen megváltozik és úgy érzem, hogy most egy másik oldalát is megismerhetem a komor, mindig véresen komoly Noah-nak. Habár tudom, hogy tud ő mosolyogni, de ilyen szívből jövő nevetést még nem hallottam tőle és bármennyire is utálom a helyzetet, amibe hozott, boldog vagyok, hogy ennek szemtanúja lehetek.
- Bolond vagy! – csapom meg a mellkasát, de nem erős az ütésem, inkább játékos a mozdulat, amitől még a szeme is felragyog. Esküszöm, hogy nem tudom, hogy nézhetnek ki a szülei, de biztos vagyok benne, hogy az anyukája szupermodell, az apukája meg egy elképesztően szexi, őrületesen jóképű üzletember, és ha megnézzük, hogy mi lett a fiúkból, hát tessék. Megkapjuk a legvadítóbb férfit a világon, akit csak ismerek, a női szívek megrontóját, Noah Hale-t.
- Szeretem látni, ahogy mosolyogsz – mondja most már lágyabban és egyik kezével elengedi a fenekem, hogy végigsimítson az arcomon. Még így egy kézzel is könnyűszerrel tartja a súlyomat, pedig nem vagyok az a pehelysúlyú világbajnok. Nem tudom, hogy erre a kedvességre mit kellene reagálnom. Tudom, hogy nem támadhatom le, hisz' semmi rosszat nem tett, mégis úgy érzem, hogy ha ilyen kedves, akkor becsap engem. Meghazudtolja mindazt, amit az elmúlt napokban mutatott nekem és habár volt kedves is, de ilyen gyengéden még sosem viselkedett velem, ami megrémiszt.
- Neked is jól áll, ha vidám vagy – mondom ki az első gondolatot, ami eszembe jut. Igazából nem állt szándékomban még jobban növelni az amúgy is hatalmas egoját, de belefáradtam mára a harcba és csak szeretném békés körülmények között megtudni, hogy felvettek -e az egyetemre. Azután talán még olvasok is, mert az elmúlt napokban, amióta megjelentek a fiúk teljesen fejetetejére állt az életem és semmi olyan dolgot nem csináltam, amitől biztonságban érezném magam. – Letennél kérlek? – próbálom meg a lehetetlent.
- Szerintem jó helyen vagy itt – mondja és huncuton csillog a szeme. Most olyan akár egy kisgyerek, aki karácsonyra végre megkapta a hőn áhított ajándékát.
- Ha beszélgetni akarsz, akkor kénytelen leszel letenni, mert addig nem vagyok hajlandó veled szóba állni, amíg ebben a pozícióban vagyunk.
- Miért? – érdeklődik és hallom a hangján, hogy tényleg nem érti, hogy miért ellenkezem.
- Mert éppen nem vagyunk olyan viszonyba, Noah – sóhajtom és lemondóan megrázom a fejem.
- Miért, szerinted leszünk valaha is olyan viszonyba? – kacérkodik és esküszöm, hogy kezd elfogyni a türelmem.
- Nem – mondom neki őszintén és látom az arcán, hogy meglepődött és mintha egy pillanat erejéig fájdalom suhanna át az arcán. Azt hiszem, hogy megbántottam, de amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is tűnik az arcáról. – Ez túl intim ahhoz, hogy a barátok ilyen helyzetbe kerüljenek – finomítok egy picit és mintha megkönnyebbülne, de hát ő Noah, szóval biztosra sosem tudnám megmondani.
- Azzal még megbirkózóm, talán – mondja és finoman letesz a földre, de azért nem bírja megállni, hogy végig ne simítson még egy utolsót a fenekemen. Rosszallóan nézek rá, de őt egyáltalán nem hatja meg. Hát miért is tenné. Ő a nagy Noah Hale, a nős asszonyok megrontója és a jó kislányok végzete.