Szitterkedj

3. Fejezet

Este hat előtt ébredtem fel, Larsonék kanapéján, betakarva. Aurora eltűnt, szóval a kelleténél gyorsabban álltam fel onnan, mint kellett volna, így kissé meg is szédültem, ezért fejemhez kaptam, és úgy néztem körbe. Sehol senki, az ajtó zárva, az ablakok is csukva. Oké, semmi gond, nyugi Luna. A konyhába indultam egy pohár vízért, mert a lehető legjobban kiszáradtam, aztán mikor megfordultam és a pultnak támaszkodtam megláttam Felixet, aki éppen kilépett húga szobájából, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Szóval ott van Aurora, huh.

– Felkeltettelek? – sétált mellém, majd ugyan úgy mint én, a pultnak dőlt.

– Nem – tettem le a poharat. – Igazából arra keltem fel, hogy Aurora nincs mellettem. Meg hogy be vagyok takarva.

– Ja, igen. Bevittem a szobájába mikor megláttam, hogy kidőltetek itt a kanapén. Aludtam már rajta nem egyszer, nem a legkényelmesebb. De téged nem tudtalak volna felvinni anélkül, hogy felkeltél volna szóval lehoztam egy takarót. Kint már elég hideg van, és az eső is szakad. Gondoltam, hátha fázol.

– Hát, köszi – biccentettem. – De kezdem azt hinni, tényleg raktál valamit a szendvicsbe, mégha nem is mérget. Valamiféle altatót. Valld csak be! – nevettem, mire Felix megrázta a fejét.

– Ó, hát persze – bólogatott. – Lányokat nézek, ahogy alszanak. Hogyne. Amúgy meg, akkor én is kidőltem volna, mivel feleztünk. Rémlik?

– Direkt azt a felét tépted le amelyik felébe nem raktál semmit? – mondtam, közben próbáltam visszatartani a röhögést.

– Lebuktam – mondta visszatartott nevetéssel, közben kezével azt a bizonyos "francba" mozdulatot csinálta. Nem bírtuk sokáig, utána mindkettőnkből kitört a nevetés.

– A szüleid nemsokára hazajönnek – egy pillanatra az órára néztem, aztán letettem a telefonomat, és összeszedtem a holmim, aztán mikor mikor vissza fordultam a telefonért, megláttam, hogy Felix kezében van. – Te mit csinálsz?

– Képeket – válaszolt egyszerűen, közben rám sem nézett. – Tudod, hogy ne hiányozzak amíg nem látsz. Csupa jóindulat.

– Inkább csupa egoizmus – válaszoltam fejemet rázva, aztán hagytam, hogy befejezze a tevékenységet.

Mindössze huszonkét kép készült, volt köztünk mosolygós, flegma, feszítős, és az utolsótól félrenyeltem a nyálam. Felix egyik kezével a telefont tartotta, másikkal pedig enyhén megemelte a pólóját, így teljesen látszott kidolgozott felsőteste, emellé pedig öntelten vigyorgott a képen. Hátőőő.... Jó, ezeket ki kellene törölni. De csak majd később, tudjátok, most nincs időm ilyenekre.

– Fogadjunk, hogy az utolsó a kedvenced. Ne aggódj, nekem is az a kedvencem! – mutatott felém ujjával, közben felvont szemöldökkel nézett rám.

– Nem néztem meg a képeidet egókapitány, nagyon sajnálom – füllentettem, mire Felix mellém sétált miközben a kis táskámat pakoltam.

– Valahogy így nézett ki – bökte meg vállamat, hogy nézzek felé. – Így valahogy tartottam a telefont – mutatta kezével a magasságot. – Aztán így mosolyogtam, közben csináltam egy ilyet – és ekkor nagylelkűen felhúzta pólóját, én pedig nagyot nyeltem és rá sem néztem, bármennyire is nehéz volt. – De te nem is figyelsz! Tisztában vagy azzal, hogy miről maradsz le? Megtisztelve kellene érezd magad Kislány!

– Mert nem érdekel a kigyúrt tested – vágtam rá, mire szája mosolyra görbült.

– Most akkor mégis láttad a képeket? Saját magadat buktattad le – nevetett, mire legszívesebben eltűntem volna. Tök mindegy hova, de jó messzire innen.