Ha suttog a végzet

7. rész

Lassan gurulunk be az Ivanhoe nevezetű kisvárosba, vagyis a helyre ami maradt belőle. Szürke, poros hely, imitt-amott áll néhány romos ház. Úgy tűnik, a többit lerombolták.
Magányosnak és ártatlannak tűnik első pillantásra.

Na de kérdem én, amikor meglátsz valakit, mindig az első benyomás a nyerő? Nem!

Erre alapozva, a kis szellemváros is sokkal többet rejt magában, mint azt gondolnánk.

Az autó motorja recsegni kezd és alig öt percen belül sikeresen lerobbanunk, a szellemváros közepén. Senki nem száll ki az álló autóból, én pedig mérgemben a kormányt és a műszerfalat csapkodom.

A bal oldalon elhelyezkedő rozsdás játszótér hintája megnyikordul. Hasonlít egy sírással telt sikolyra. Az éles hangtól kiráz a hideg.

— Király, szellem kaja leszünk. – Calix fáradtan dönti hátra a fejét.

— Ugyan már. – cinikus hangon válaszolok – Csak a szél szórakozik.

Ismét meglendül a hinta, útját végig kíséri a csikorgás. A mellette lévő másik két felszerelt hinta meg se mozdul. Szinte látom ahogy a rozsda felfelé kúszik a magára hagyott gyerekjátékokon.

— Ha ennyire szkeptikus vagy, – a darabjaira hulló elhagyott városra mutat – te szállj ki először, vizsgáld meg a terepet.

— Csak mondom, hogy a szellemek ellen a só használ.

Teszi hozzá utólag.

Megcsapom a homlokomat, kezdem úgy érezni, hogy ezt a ripacsot csak azért hoztuk magunkkal, hogy ilyen sültbolond viccekkel dobálózzon az út során. Elterelve a figyelmünket arról, hogy talán, sőt nagy eséllyel meghalunk az Arka elleni háborúban.

Másrészt pedig ez a bohóc nézett pár részt az Odaátból és azt hiszi a másvilág szakértője lett. Nyilván erre az életünk a tét utazásra úgy készültem mint valami szakács és van a zsebemben egy kis só meg fokhagyma ha netalán néhány vámpír is szembe jönne.

Na ez nem az a mese!

— Beszari banda. – ezt mormogva csapom be a kocsiajtót.

Megindulok a térdig érő fakerítéssel elkerített játszótér felé.

Feltűnik, hogy ősz létére, elég fülledt idő van és persze semmi szél mozgás. A hinták már nem mozdulnak, helyette inkább a hátul magányosan ácsorgó vas alapú kékre festett forgós játék indul meg.

Könnyedén átlépek a kerítésen, a kék játék felé sétálok, egyre gyorsabban kezd forogni. Rálépek az egyik lábammal, így megállítom.

Természetesen közben egyetlen ezen a földön maradt lélek sem ugrott a torkomnak.

— Nézzünk körbe, keressünk egy új kocsit. – ecsetelem a tervet a fiúknak, akik éppen bátorságot gyűjtenek, hogy ki szálljanak a kocsiból.

Egyszerre lépkedünk az aszfalton. A talpunk alatt porzik a megszáradt sár. Néhány házból, az út mentén, csupán a betonozás maradt meg, vagy éppen egy oldalfal.

Az a kevés épület ami még áll, rozoga és leharcolt. Szürke emeletes ház áll ebben az utcában, hatalmas repedés fut át egészen a bejárati ajtótól a tetőig. Az ablakok többsége helyén csak néhány szatyor lebeg.

A barna fa ajtó résnyire nyitva.

— Talán mégsem olyan kihalt ez a hely. – megindulok az udvar felé,

Calix a csuklóm után kap. Érdeklődve nézek hátra.

— Ez nem éppen egy cukorka ház a Jancsi és Juliskából.