Ha suttog a végzet

12. rész

                                                                                       ❝𝐃𝐫𝐚𝐯𝐞𝐧❞

Davina alakja egyre távolabbi lesz, percről percre inkább eltűnik az erdő sűrűjében. Ököllel csapok bele a fába ami csupán kis karcolásokat ejt kézfejemen.

— Most mi lesz? – szalad felém Calix, nyomában az újonccal.

A picsába is, hannan tudjam, hogy mi lesz. Talán én vagyok a főnök? Nem! Csupán azt teszem, amit a legjobbnak hiszek. Most is mi lett belőle? Katasztrófa. Jobb lenne ha én se hallgatnék magamra, most bizonyára előrébb tartanánk. Áhh ugyan, én ráérek életekkel játszani, idegeneket menteni és mindent elveszíteni.

Újfent a recés korhadó fatörzsbe vágom az öklömet.
A cipőm orrát bámulva fáradtan megszólalok.

— Nem tudom mi legyen.

Számtalan végkimenetelű opciót lejátszok a fejemben, mind kudarcot vall. Pontosabban, az ötlet jó és csak én vallok kudarcot.

— Tovább kellene mennünk, vagy elveszítjük az előnyünket. – Meira közbeszól, hogy feltárja a tényeket.

— Nem hagyjuk magára! – ráordítok.

Megszeppenten hátralép egyet, Calix ellentétesen mozog vele, így szemtől szembe kerülünk. Tartja a szemkontaktust és arcáról azt olvasom le, hogy a gondolataimban jár.

— Ezek szerint mégis csak tudod. – mondja.

Francba!

— Utána megyünk. – harsányan jelentem ki.

Ahogy ezek a szavak elhagyják a számat, tudatosul bennem, hogy ez egy percig sem volt kétség.

Nem ellenkeznek, sőt szó nélkül követnek abba az irányba ahol nemrégiben Davinát utoljára láttuk.
Még gyerek voltam, amikor apa nyomolvasásra tanított.
Mindig azt mondogatta: Fogadd be az erdőt és az erdő is befogad. Megtanultam figyelni a részletekre, az üldözött fejével gondolkozni és kiemelni a fontos dolgokat. Talán el vagyunk átkozva, de az ember képtelen, nem nyomot hagyni. Léteznek mesterei a rejtőzködésnek, ám senki sem láthatatlan és a tettek mindig viszakövethetőek.

— Vér. – Calix letép egy levelet az egyik bokorról.

Pár lépéssel arrébb fellelhető néhány ugyanilyen nyom.
Elmosódott cipő minta a földön, amit egyre több követ.
Fáktól mentes övezethez érve, dulakodás nyomai látszanak a földön.
Már kétféle lábnyomot is meg tudunk különböztetni. Leguggolok a földbe ivódott vértócsa mellé, egyetlen ujjal érek hozzá és látom, hogy a vörös szín még nyomot hagy az ujjamon.

— Friss.

— Davina vére? – érdeklődik Meira.

Nadrágomba törlöm a kezemet miközben határozottan bólintok.
Megsebesült és valaki olyannal van aki megsebesítette. Ki tudja hová vitték és hogy mit is kell átélnie. Tudom, hogy a pusztuló világunk legkitartóbb vadászáról van szó, ám ne tévesszük szem elől, hogy egy ponton mindenki összeroppan.
Gyenge volt lelkileg amikor elrohant a csapattól, pontosabban instabil.
Most pedig sejtelmeim szerint olyan fizikai tortúrának vetik alá, hogy fájdalmai versenyeznek.

— Ha nem az övé volna, a közelben rá lelnénk egy hullára is.

Egyértelműsítem a válaszom és megosztom a többiekkel a gondolatomat.
Körbenézek, és azon töprengek mit tehetnék, mit kell megtegyek. Nem véletlenül csináljuk ezt, ha hátra hagyjuk a csapatot mert valaki bajban van, olyanok leszünk, mint az Arka.
Jobbnak kell mutatkozzunk.