Ha suttog a végzet

16. rész

A szellőző tényleg átvezetett egy másik folyosóra, de idelent már sehol sem érezzük magunkat biztonságban, így minél előbbi cél a tovább haladás. Úgy érzem a baj a nyomunkban jár.

— Nem bírom. – Calix ismét a falnak dől, majd összeesik mert már képtelen tartani magát. – Nem tudok, tovább menni.

A kötésre nézek, ami már teljesen átvérzett. Ilyen körülmények között az is csoda, hogy a szőke idáig eljutott.

— Újra kell kötni a sebét – mondom a többieknek –, de igaza van akkor sem tud tovább menni.

Meira vizet és rongyot ad, hogy elkerüljük a fertőzést amikor kötést cserélek. Asszisztál és megad minden segítséget a folyamathoz. Ekkor már mind tudjuk, hogy valakinek vele kell maradni.

— Én itt maradok. – áldozatkészen közli Draven.

Szúrós szemekkel nézek rá. Nem akarok most balhét, okozni így inkább magamban tartom a véleményemet. Más kimondja helyettem.

— Én maradok. – szól Meira.

— Miért?

Az újonc mélyen a szemembe néz, azt hiszem megért. Néma beszélgetés megy végbe közöttünk amit a másik kettő nem érthet meg.

— Mert ő – Meira rám néz, gúnnyal a hangjában beszél amiért megsértve érzi magát –, csak benned bízik, Draven.

Úgy érzem magam, mint egy óvodás akinek leleplezték a legnagyobb titkát. Ám rá kell jöjjek, hogy ez senkinek nem volt titok. Nap mint nap kockára tesszük az életünket egymásért, mert a világ kerget minket. Mégis képtelenek vagyunk bízni és ha éppen nem rohanunk, mint az üldözött vadak egymásnak esünk.

— Nem maradhattok itt sokáig, nem biztonságos. – felváltva nézek a kettőre akiket most készülünk hátrahagyni. – Amint fel tud állni vidd ki innen, a térképet majd mi elrendezzük.

Elfelezzük a maradék vizet és adok nekik gyufát is ha szükségük lenne rá. Dravent követve folytatom az utat néhány rejtett termen keresztül. Újra egy szakadék peremén kötünk ki, egymás kezét fogva lélegzet visszatartva, szorosan a falhoz simulva kelünk át az amúgy akadálymentes termen. Továbbra is a vörös jelet követjük, nyelvismeret hiányában csak találgatni tudunk, hogy mi vár ránk az elkövetkezendő próbákon. Egy falon nyíló repedésen vezet át az út, az előzőhöz hasonlóan rideg, nyirkos és sötét helyre. Magányosság érzését kelti bennem.

— Vajon mit jelenthet? – Draven hangja a semmiből bukkan elő.

Megmosolyogtat, hogy megfeledkeztem a jelenlétéről. Mégis itt van, velem. Átvezetem ujjaimat a falba vésett szövegen, amiről a fiú is érdeklődött. Egy büdös szót sem értek belőle, bevallom nehéz tudatában állni, hogy vakon ugrunk bele valami legyőzhetetlenbe.

— Valószínűleg azt, hogy vigyázz, mert könnyen meghalhatsz. – előveszem a szarkasztikus énem.

Ő pedig együtt érzően pillant rám, ahogy az első perctől kezdve teszi. Csak tudnám, honnan jön ez neki, a szimpátia és a megértés.

— Nézd – meglöki a vállamat –, a terem végében az ajtó alatt fény jön be.

Át tapogatom a zsebeimet, a kulcsot keresem amit még az elején találtunk. Bárhogy forgatom nem illik a zárba. Idegesen zárják össze ujjaim a tárgyat, kiakadok és a földhöz vágom a kulcsot, ami talán hasztalan.

— Nézz rám – a fiú megfogja a karom és maga felé fordít, a szemeim bűntudatról és fáradtságról árulkodhatnak –, nem lesz bajuk és nekünk sem lesz. Vigyázunk egymásra.