Ha suttog a végzet

14. rész

Ha eleget nyújtózkodok, a lábammal talán elérem a zseblámpát. Össze-vissza tapogatózok a talpammal a sötétben, persze eredménytelenül. Hova a francba gurult az a lámpa? Eszembe jut, hogy van a zsebemben gyufa, de ahhoz el kell engednem azt amit tartok.

— Ne félj, tartunk. – Draven biztató hangja telepszik ránk.

— Azt se tudom, hogy hova lépjek. Kellene egy kis fény. – Calix szakadozó hangját halljuk.

A fiú ijedségében még most is levegő után kapkod. Patthelyzet, senki se tudja mi legyen.

— Van nálam gyufa, de ahhoz el kell, hogy engedjelek. – dobom be az ötleted.

— Rendben, háromra. – hangzik a válasz.

Így a többieknek teljes erőbedobással kell őt tartaniuk, ám csupán fél percig, ameddig kikotrom a zsebemből a gyufásdobozt, kinyitom és leteszem a földre.

Három.

Kettő.

Egy!

Villám sebességgel tapogatom végig a nadrágot, bal oldalt a lábszáramnál van egy titkos zseb, abban lapul a gyufa. Közben fájdalmas hangok töltik be a teret, Meira keze csúszik és már nem bírja sokáig tartani Calixot. Végighúzom a gyufaszálat a cipő talpam oldalán, ennek hatására egy kis fénycsóva villan fel. Ez az aprócska fény, képes életet lehelni a sötétség kellős közepébe. Pár másodperc töredéke az egész, a padló újfent bomlani kezd az a kis rész is beszakad amin Calix eddig tartotta magát. Dravenre nézek aki még a túloldalt van, az instabil talajon térdepel és kezét nyújtva Calix pólóját fogja, többet nagyon nem tehet.
Egy újabb gyufát gyújtok és az égő pálcát a számba veszem, segítek mielőtt Meira is beesik a lyukba, a fiúval együtt.

— Fogd a karját, felhúzzuk. – szól nekem majd a fiúra néz – A lábadat próbáld a falnak neki támasztani és egy kicsit rugaszkodj el.

Lehajolok és figyelem a lány jelzését. A kezemmel Calix karját tartom, ahogy előre döntöm a fejem a gyufaszálon terjedő tűz már az orromat érinti. Meira bólint, és mindketten húzni kezdjük, Draven a másik oldalról, csak tartani tudja mert odáig már nem ér át a keze. Calix fáradtan borul a padlóra amint teljesen feltornáztuk a testét.
A tűz egyre terjed, mielőtt számhoz ér is engem égetne, kiköpöm.

A fapálca belezuhan a mélybe és elveszik a fénycsóva. Egy újabbat gyújtok meg, körbe kémlelek, hátha van valami nagyobb amit meg gyújthatok vele és akkor tovább kitart a tűz, mint holmi 2 perc.

— Jól vagy, már nem lesz baj. – Meira a földön fekvő fiút pátyolgatja.

Nem tagadom, biztosan szüksége is van rá. Azok után, hogy konkrétan a semmi fölött lógott, nem csodálom ha be van tojva. Én is rettegtem pár pillanattal ezelőtt, amikor még fennállt a veszélye annak, hogy a fiú odaveszik.

— Átugrom! – szól Draven.

Abban a pillanatban egy léc esik le a mennyezetről éppen a lábam elé. A többiek ijedten néznek, mert ha ez fejbe csapott volna, holnap is itt fekszek. Én viszont örömmel fogadom, lazán ráejtem a gyufát és hagyom hogy a fadarab fellángoljon, így már teljes fényt adva a teremnek.

— Ne! – szólok vissza neki, mielőtt még elrugaszkodik, Draven éppen a szakadék szélén tántorodik meg, szóval pont időben szólaltam meg – Ne, mert nem biztonságos, még ha el is érsz idáig a hirtelen súlyodtól könnyen beszakadhat alattad az oszladozó padló.

— Nem hagyhatjuk ott. – kel a védelmébe Meira.

Futó pillantást vetek rá, de leginkább semmivel nem díjazom a megjegyzését, se válasszal sem pedig fintorral.