Egyszer Volt, Hol Nem Volt -Hyunlix

Habromania

~Habromania: Megtévesztő boldogság. Amikor valaki elképzeli a boldogságot olyannyira, hogy át is éli azt. ~

•••

Két éjszaka. Ennyit töltött el Felix, álmatlanul fordgolódva. Az elmúlt évben, egyetlen nap sem volt, hogy az iskola után ne ment volna be a rendelőbe, legalább csak beköszönni. Viszont a tegnapi napon kihagyta.
Tudta, ha bemegy biztosan összetalálkozik Dr.Kimmel, azt követően a férfi pedig esélytelenül rákérdezett volna, hogy hogyan döntött a kérdést illetően. A szeplősben pedig azok ellenére, hogy megígérte legjobb barátjának, hogy elvállalja, cikáztak az ellentmondások.

Egyik pillanatban még kicsattant az önbizalomtól. Magabiztos volt, úgy érezte semmi sem gátolhatja meg. Ha addig él is, az a kisfiú olyan lelki békével fog felcseperedni, ahogyan azt megérdemli.
A másikban viszont éles villogással jelzett a fejében az a piros fénycsóva, hogy egy gyerekről van szó, akinek még az is képes traumát okozni, ha a kelleténél mérgesebb tekintettel szólnak rá, hogy ne egye a homokot, ő pedig egy ekkora dologra mondja azt, hogy sikerülni fog? Ugyan.

A világ leghálásabb és legmázlisabb emberének érzi magát amiért az ő szülei ennyire odaadóan nevelték fel őt, ilyen helyzetekben mégis örülne, ha csak egy kicsit is tapasztalhatott volna a világ szürke oldalából. Nem tudta beleképzelni magát az emberek helyébe, emiatt nem is gyakran tudott segíteni például a barátain sem. Nem tudott tanácsot adni, ha valakit megcsaltak, vagy ha valakinek szétváltak a szülei, esetleg egy csúnya szakításon estek át. Próbálkozott, de nem volt az igazi.

Felixnek voltak már párkapcsolatai, de még azok is közös megegyezés alapján, teljesen korrekt módon értek véget. Létezik egyáltalán ilyen?

Nem véletlen szokták mondani, hogy a legnagyobb bűnözőkből lesznek a rend őrjei. Vagy a mély depresszióból kigyógyult csemeték fognak segíteni másokon.
Azzal tudsz munkálkodni, amihez tapasztalatod van.
Ebből a szempontból Felix, hátrányban érezte magát.

A legszerencsésebb hátrány.

Sosem panaszkodott volna amiatt, hogy mennyire rossz neki, hogy semmi sem rossz. Gusztustalan embernek érezné magát ettől. Mélyen legbelül, viszont még mindig kapaszkodott abba a kis fájdalomba amit Hyunjin távozása okozott neki. Úgy érezte, végre igazán megtapasztalt valamit. Végre...élt?

Péntek reggel volt, ami azt jelentette, elfogyott a halogatásra szánt ideje. Péntekenként ugyanis, az iskola kapui helyett, a gyógyulásra váró gyerekekhez vezette útját. Ma sem volt ez másképp.

Úgy döntött, hogy ezen a szép meleg, tavaszi napon, inkább hamarabb elindul, hogy azt a kevés sétával töltött idejét is kihasználja, kitisztíthassa a fejéből a negatív gondolatokat.
Út közben még egy takaros kis kávézóba is beugrott, hogy kérjen elvitelre egy hatalmas kávét, sok-sok tejjel.

Így már tényleg beleolvadt a környezetébe. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint azok az állandó rohanásban lévő emberek, akiket annyiszor megfigyel. Ilyen pillanatokban csodálkozik rá igazán, milyen hamar felnőtt ő is.

Hatalmas csalódására, az idő most nem játszott kezei alá, nem tartott örökké míg beért a helyre amit annyira nagyon szeret. A napok óta lelkében tátongó feszültség egy kicsit, mégis alább hagyott, ahogyan kinyílt előtte a fotocellás ajtó.

Tényleg elképesztően szeretett itt lenni. Még a földszint nem is árasztotta magából azt a hangulatot, viszont amikor felment az első vagy a második emeletre, mindig megcsapta a megnyugvás, kellemes szele. Ezen a helyen, tele van minden színekkel. Olyan mint egy óvoda. Talán még egy külső szemlélő azt is mondhatná, hogy aránytalanul túl vannak tolva a színek, dekorációk.
De ez a hely, csöppségeknek lett kitalálva, akik viszont imádják, hogy ilyen. Mégha egy felnőtt embernek a szemét bántja is a látvány.