Cowboy a láthatáron

4. Fejezet

Tyler nem válaszol az üzeneteimre, még csak meg sem nézi őket, nem veszi fel a telefont ha hívom, és be kell valljam, a hangpostája hallatán már igazán betörném az orrát. Aggaszt, hogy nem tudom mi van vele. Mi van, ha baja esett, én pedig itt ülök vidéken, mintha minden rendben lenne? Mindig is gyorsan hajtott, talán ezúttal még gyorsabban? Jézusom, miért agyalok ilyenen...

Minden is csinálok, csak hogy ne ezen járjon az eszem. Sőt, a telefonomat is alig használom, pedig az nagy szó, ha én nem a neten lógok. Sokszor vagyok kint, nézem a lovakat, esetleg napozom. Néha már ez sem segít, mint például ma, ezért gondoltam megkérdezem a családot, hogy van-e valakinek ideje, és bevisz-e a városba, mert édességet szeretnék enni. Soha életemben nem ettem olyat, amitől kicsit is hízhatnék, mert Tylernek kizárólag a vékony lányok jönnek be.

– Valaki be tudna vinni a városba? – lépkedtem le a lépcsőn, és az étkező felé vettem az irányt, ahol mindenki a reggelijét fogyasztotta.

– Nekem úgy sincs most dolgom itt – állt fel Cameron, majd a tányérját a mosogatóba helyezte, aztán kérdően nézett rám, mikor összeszűkült a tekintetem.

– Helyesbítek – tartottam fel mutatóujjam, miközben nagyot sóhajtottam. – Valaki olyan be tudna vinni a városba, aki nem Cameron?

– Hiszti királynő – hallottam magam meg ül Cameron unott hangját, de nem ezzel foglalkoztam, hanem az asztalnál ülő további öt arccal, akik csak pislogva bámultak.

– Vagy bemész vele, vagy nem mész a városba. Sajnálom – tárta szét karjait nagyapa, mire egy nagy levegővétellel megfordultam, és Cameronra néztem, aki épp kávéját kortyolgatta.

– Na, mehetünk? – vonta fel-le szemöldökét, arcára pedig egy elégedett vigyort ült ki.

Addig mosolyog, amíg be nem húzok egyet neki!

– Remélem azt tudod, hogy hiába sietsz az autóhoz, ha amúgy nálam van a kulcs – szólt utánam Cameron nevetve, de én csak mentem tovább. – Önfejű vagy.

– Te meg gyökér – válaszoltam, miközben arra vártam, hogy kinyissa az autót. – Kinyitod még ma?

– Ja, be sem volt zárva – dőlt neki, majd vigyorogva egymásba fonta karjait. Ő nagyon jót szórakozott ezen. – Csak jó nézni, mikor ilyen ideges vagy.

– Utállak – fintorogtam felé, majd beültem az anyósülésre, és a lehető legtávolabb húzódtam Cameron ülése mellől, aki eközben vigyorogva ült be mellém, és már indultunk is.

Eleinte feszülten ültem, és bámultam ki az ablakon a gondolataimba merülve, csak aztán Cameron elindított valami fájdalmasan szar zenét, mire felkaptam a fejem.

– Ez mi a szar? Kapcsold ki – nyomkodtam a lejátszót, mire Cameron elkapta a csuklóm és félre lökte a kezem.

– Na, ne érj hozzá! – pillantott felém egy kis időre. – Én autóm, én döntők a zenét illetően.

– Ez neked zene? – nevettem fel kínomban.

– Na ide figyelj, ha be ülsz az autómba, akkor tudnod kell a szabályokról. Először is, az autóban mindig az választ zenét, aki vezet, azaz én, aki pedig az anyósülésen ül, az kussol. Tehát csendben legyél – vezette le a sajátos szabályait, amitől kedvem támadt röhögni. De úgy igazán.

– Elég... érdekes szabályok – nevettem, Cameron pedig csak fejét rázva vezetett tovább.

– Ha nem maradsz csendben, istenemre esküszöm, hogy itt a semmi közepén megállok, kiteszlek, és sétálni fogsz – mondta, miközben ujjaival a kormányon dobolt.