ʙʟɪɴᴅᴇᴅ ʀᴜʟᴇs

ö t v e n k e t t ő

Miután Scarlett teljesen elvesztette az uralmát az autó felett, kisodródtunk és az árokban végeztük. Egy darabig még tudatomnál voltam, ám homályosan láttam, és a fejemben keletkező szúró fájdalom teljesen eluralta az elmémet. Az utolsó kép, mielőtt elájultam volna, Scarlett-et ábrázolta, a homlokából ömlött a vér és eszméletlenül a kormánynak volt dőlve. Próbáltam szólogatni neki, de fokozatosan elsötétült minden, majd végül a szemem is lecsukódott.

Legközelebb egy kórteremben tértem magamhoz, de iszonyatosan bódult állapotban voltam. Nem éreztem fájdalmat, amit furcsálltam, viszont valami mégsem volt a rendjén, de nem jöttem rá, hogy mi lehet az. Hirtelen hullámként törtek át rajtam  az emlékek a balesetről, és egyből Scarlett miatt kezdtem aggódni. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól van, de nem volt a közelemben senki, akit megkérdezhettem volna a hogylétéről, ezért úgy döntöttem, hogy magam járok utána. Határozottan felülni készültem, ám ennek következtében olyan erős fájdalom nyílalt a hasamba, hogy kénytelen voltam feladni a próbálkozást. Megrémültem. A gyerekek. Egyből a hasamhoz kaptam a kezeim, ami jóval kisebb volt a kelleténél. Ekkor már olyannyira pánikoltam, hogy sírva kiabáltam figyelem után. Egy nővér riadtan tört be a kórterembe, majd azonnal az oldalamhoz sietett.

— Ms. Palmer, nyugodjon meg!

— A babáim, mi van a kis babáimmal?! — kérdeztem könnyek között, elgyengült hangon a megerőltető kiabálástól.

— Fontos, hogy megnyugodjon. Ide hívom a doktornőt, de először meg kell nyugodnia. — mondta higgadtan.

Igyekeztem úgy tenni, ahogy kér, ezért elkezdtem sorozatosan mély levegőket venni, a nővér pedig bíztatásképp becsatlakozott. Amint látta, hogy már nem őrjöngök, magamra hagyott, majd pár másodperc elteltével egy fiatal doktornővel tért vissza.

— Hogy érzi magát, Ms. Palmer? — kérdezte mosolyogva. A doktorkabátjára kitűzött névtáblájáról olvastam le, hogy Dr. Erica Kenneth-nek hívják.

— Nem érzek semmit. — feleltem őszintén.

— Az az erős fájdalomcsillapítók miatt van. — tisztázta. — Sajnos rossz hírt kell közölnöm Önnel. — folytatta, az arckifejezése szinte azonnal elsötétült.

— Scarlett? — kaptam a számhoz.

— Carano kisasszony jól van. Műtéten esett át, de stabil az állapota. — oszlatta el az aggályaimat, viszont tudtam, hogy ha Scarlett jól van, akkor az én gyermekeimmel van a gond.

— Mi történt velük? — kérdeztem, óvóan a vélhetőleg üres hasamra téve a kezemet. Már csak az elvesztésük gondolata is elég volt ahhoz, hogy a könnyeim ismét feláztassák az arcomat.

— Sajnos kénytelenek voltunk világra hozni a babákat. Tisztában voltunk vele, hogy még korai, de mindhármuk élete forgott kockán. A kislányt nagy küzdelmek árán sem tudtuk megmenteni, de a kisfiú ép és egészséges. Jelenleg egy inkubátorban van, hogy a még szükséges fejlődése végbemenjen.

A szavai lesújtottak. Egyszerre könnyebbültem meg és éreztem olyan mértékű ürességet a mellkasomban, ami belülről akart széttépni. Elvesztettem a kislányunkat. Ha fizikai fájdalmat nem is éreztem, a lelkem sajogott. Belegondoltam, hogy Ronnie valószínüleg azt sem tudja, hogy mi történt. Helyette is darabokra tört a szívem, úgy éreztem, hogy egy részem meghalt a kislányommal együtt.

A megrázó hírekkel való szembesülés után nagyjából tíz perc telt el, ekkor a családom pedig szabályosan betörtetett a kórterembe. Az arcaikon megmutatkozó aggodalom a látványom után megkönnyebbülésbe szökött át, de még így is sokkolt állapotban ültek le hozzám. Anya kisírt szemekkel kezdte el simogatni az arcomat, a tekintete a lelkemig hatolt. Talán még sosem láttam őt ennyire elrettent állapotban.

— Az én gyönyörű kislányom... — susmogta az orra alatt, közben egy pillanatra se vette le rólam a szemét.

— Hogy érzed magad, kicsim? — fogta meg a kezemet apa.

— Ashley életét nem tudták megmenteni. — mondtam ki fájdalmasan.

Mindnyájan sajnálattal néztek rám, talán kicsit furcsállóan is a név említésére. Keresték a megfelelő szavakat, de egyikük sem találta őket. Megértettem. Nincsenek megfelelő szavak arra, ami történt.

— De a kis unokaöcsém zabálnivaló. — mondta hirtelen az öcsém elmosolyodva.

— Ti láttátok őt? — kérdeztem felcsillant szemekkel. Anya halványan mosolyogva bólogatott. — Én is látni akarom! — jelentettem ki, majd nagy lendülettel felültem az ágyon.

— Maya, még nem szabad megerőltetned magad. — mondta anya figyelmeztetően.

— A fiam az, anya! A kisfiam! — borultam ki.

— Tudom, kicsim, tudom... — sóhajtott. — Ha a doktornő jónak látja, hogy felkelj, akkor odamegyünk együtt. — simogatta a hajamat nyugtatásképp, majd Frank felé biccentett, hogy szóljon a doktornak.

— Hol van Ronnie? — kérdeztem miután beletörődve visszafeküdtem.

— Amint értesítettek minket szóltunk neki is. Szerintem bármelyik percben megérkezhet. — válaszolt apa.

Nem telt el öt perc és Ronnie tényleg betoppant, pont azelőtt, hogy Frank visszatért volna a doktorral. Ha anya rémülete nem lett volna elég szívfacsaró, Ronald látványa még rosszabb volt. Szinte remegve szegődött mellém, a tekintetében látszott, hogy csak úgy cikáznak a gondolatok a fejében. Finoman a tenyerei közé vette az arcomat és annak minden pontját belepte apró puszikkal. Sosem gondoltam volna, hogy a közelsége ekkora hatással tud lenni rám, de abban a pillanatban minden megszűnt létezni, csak ő és én voltunk. Rettegtem tőle, hogy még nem értesült a kislányunk haláláról, és nekem kell szembesítsem vele.

— A gyerekek? Jól vannak? — kérdezte, zavaros tekintete köztem és a családom között cikázott.

— A lányunk életét nem tudták megmenteni. A fiunk egy inkubátorban van. — mondtam elgyengült hangon, minden szó mardosta a torkomat.

Ha nem lett volna mellette egy szék, Ronald egyenesen a földre rogyott volna. Kijelenthetem, hogy életem legrosszabb pillanatait éltem át. Az egyetlen pozitív dolog, ami az elmúlt órák után történt, hogy a doktornő jóváhagyta, hogy elhagyjam a kórtermet és megnézhessem a fiamat. Nem volt egyszerű megtennem az odáig vezető lépteket, de csak az lebegett a szemem előtt, hogy látnom kell Ryle-t. Ronald még mindig sokkos állapotban, de annál éberebben haladt mellettem, és egy pillanatra sem engedte el a kezem.

Ott volt a fiam. Annyira kicsi volt és védtelen, de ott volt. Lélegzett. Ezen kívül pedig abban a pillanatban semmi sem számított. Csak gyönyörködni tudtam benne, és hálát adtam az égnek, hogy őt nem vette el tőlünk.

— A fiunk. — suttogta Ronnie, aki hasonló elkáprázottsággal nézett Ryle-ra. A szemei bekönnyeztek, de tartotta magát.

— A fiunk. — mondtam én is, majd mellkasának döntöttem a fejem, a tekintetemet a gyermekünkön tartva.