Obsessio | COMPLETED ✅

LII.rész • Dexter

Még alszik. Horkol. Kurva hangosan. Szerencséje van, hogy nem keltett fel vele, különben tényleg párnát nyomtam volna az arcába.
Hagyom aludni, mennem kell Noah-nak segíteni.

– Csak nem izgulsz? – nézek be a házikóba. Noah egy álló tükör előtt áll vizes hajjal, alsónadrágban.

– Biztos jól csinálok mindent? – fáradt szemeit rám emeli.

– Ennél nincs biztosabb dolog a világon. – válaszolom neki, miközben mosolyogva megtámasztom az ajtófélfát.

– És ha elromlik valami?

– Akkor megjavítjátok. Ne szegd meg az esküd, és ne hazudj továbbra se neki. Nem érdemel meg rossz sorsot. Becsüld meg amid van, és örülj, hogy nem kell kemény árat fizetned érte. – bíztatom, pedig pontosan tudom, hogy ő is megszenvedett Lilyke kezéért. Ha csak fele ennyi mindent képes lettem volna tenni Sarahért, akkor nem itt tartanánk, de nem akarom magunkra terelni a szót.

Közelebb lépek felé, a kezemet a vállára teszem, és megszorítom azt. Noah magabiztosan bólint egyet.

– Ne picsogj tovább, öltözz fel, nem történhet meg, hogy elkésel a saját esküvődről királylány.

Segítek rendesen felöltözni neki, megigazítom az öltönyét, a mellényzsebébe egy szál fehérrózsát teszek, és megigazítom a nyakkendőjét. Majdnem a lehető legnagyobb méretű öltöny van rajta, mégis mindjárt szétfeszül rajta.

– Ha lehet ne merevedj meg, mert szétpattan rajtad ez a szerelés. – lesimítom a vállairól a szöszöket.
Noah mégegyszer utoljára belenéz a tükörbe és megigazítja a haját.
Olyan elegáns, mégis letagadhatatlanul Noah-s. Lógnak az ékszerei mindenhol, tetoválásait szerencsére lefedi az ing, így tekintélyes kinézetet biztosít.

Magára hagytam, hogy gondolja át a beszédét, és relaxáljon még egy kicsit, mielőtt megpecsételi az életét.
Visszasétálok a házunkba, ahol Sarah már felöltözve sminkelgeti magát és a hosszú lobboncával ügyetlenkedik.

– Segíthetek? – kérdezem tőle, mire megijed. Felpattan a székről, ahol idáig ült.

– Mibe? A hajamba? – nevet.

– Mi másba? – kérdezem egyértelműen.

Mögé lépek, és a göndör haját a feje búbjára kötöm fel kontyba. Arca oldalára két tincset szabadon hagyva lógatok le. Belakkozom a haját és a kontyba az asztalra kikészített hajdíszeket beszúrom.

– Honnan tudsz ilyen hajat csinálni? – nézi ámultan, hogy milyen szép lett a haja.

– Nem mondtam még, hogy tökéletes vagyok? – ugratom.

– Nem elégszer... – forgatja meg a szemeit, majd a sminkelés befejeztével feláll a székről és megáll előttem.

– Gyönyörű vagy Angyalom. Ha újra kezdhetném, akkor sem csinálnék semmit máshogy. – megdicsérem és nekikezdtek én is a készülődésnek.
Felveszek egy fekete öltönyt, egy mentazöld inggel, a hajamat lenyírom oldalt, hogy látszódjanak a tetoválásaim rendesen, és felöltöztetem magam én is a szokásos ékszereimbe. Bal fülcimpámba a szokásos keresztes fülbevalót csatolom.

– Csukd be a szemed! – szólok Sarah-ra, aki a szoba közepén áll és engem méreget.
Lehunyja a szemeit, én pedig elé lépek, és a nadrágomból kihúzok egy Cartier dobozd, benne egy arany fülbevalóval.

– Nyisd ki!
Tátva marad az ékszer láttán a szeme, egyből kikapja a kezemből és ugrálni kezdd.

– Istenem, de gyönyörű. De Dexter ezt nem kellett volna. – száll vissza a földre.

– A legjobbat érdemled. Jó lesz, ha kezdesz hozzá szokni. – válaszolom neki hűvösen, pedig tényleg így gondoltam.
Lehozom neki a csillagokat, ha ezt kéri tőlem, elneveztetek egy egész kontinens róla, ha ez a vágya. Nem én fogom őt aranytálcán cipelni, hanem ő lesz az én legszebb aranytálcám.

Tökéletesen passzol a fülbevaló a selyem anyagú mentazöld ruhájához, aminek a háta teljesen kivágott és az eleje mélyen dekoltált.

– Büszke vagy rájuk? – simítok tenyeremmel végig csupasz hátán. Érzem rajta a sebeket kemény felületét. Nagy sebek, nehezen gyógyulnak.

– Ez nem büszkeség. Ez hatalom. – feleli szívet melengetően. Igaza van. Ez számára egy bizonyíték lesz élete végéig, hogy ő is megküzdött értem.

Délután három előtt nem sokkal kisétálunk az óceán partjára, ahol csupán 7 darab szék van elhelyezve és egy kedvesen feldíszített boldogságkapu. A forró homokot felfújja a szép, Lilyke és Noah már az anyakönyveztetővel egyeztet.
Kézen ragadom Sarah-t, és elindulunk a helyünkre.

– Ügyes munkát végeztél, itt most tökéletes minden. – súgom a fülébe, ahol a bókom hallatára dobol a vér. Annyira hihetetlen, hogy az ilyenekről tud zavarba jönni.

Lilyke eszméletes bájos. Igazi hölgy. Fehér koktélruhát visel, ami nagyon elegánsan kihangsúlyozza keskeny vonalait, haja aranyosan felkötve. Még a sminkje is meglehetősen erős, pedig sosem szokott hordani maskarát. Összképben, ők ketten tökéletesen kiegészítik egymást.

Az anyakönyvezető egy 15 perces nyálas versikét olvasott fel, és bármennyire is komolynak kellett volna lennünk, Gallagher amikor hányást imitált véletlen elröhögtem magam. Borzalmasan kellemetlen volt, főleg, hogy Lilyke majdnem megölt a tekintetével. Noah pedig, összeszorított szájjal, könnyes szemekkel próbálta visszatartani a vigyorát. Sose növünk fel.

A ceremónia nem volt hosszú, hamar lezajlott az egész. Sírt mindenki, még én is elmorzsoltam egy könnycseppet és gratuláltunk az ifjú házaspárnak.

– Lilybeth Lewis, üdvözöllek a világunkban! – megcsókolom a kézfejét, meghajolok előtte.

– Kösz Dexi, de azért hiányozni fogsz. – szellemeskedik Lilyke.

– Azt meghiszem bébi! – kacsintok rá, majd visszaadom a kezét a barátomnak.

A part szélén a Take my hand című számra elkezdenek táncolni esetlenül. Olyan szánalmasak, mégis annyira aranyosak.

– Táncolsz velem? – kérdezem Sarah-tól, aki meghatódva nézi a házasokat. Bólint.

Csak lépegetünk egymásba gabalyodva. Sarah a fejét a mellkasomra dönti, miközben gyengéden a vállamat fogja, én a kezemmel tartom az ő kezét. Államat megtámasztom a fején, és megpróbálom finoman adagolni neki a dolgokat.

– Lassan el kell köszönnünk. Ideje indulni. – tudom, hogy ezzel elrontottam mindent, de azt is tudom, hogy számított a mondatomra. Megrázza a fejét és még erősebben magához ölel.

A zene végeztével Noah-ra nézek, majd pislantok az irányába, hogy mennünk kell. Észrevehetetlenül kis bólintással reagál, hogy sok sikert. Mégegyszer körbe néztünk a végtelenség partján, majd a házikóba a már előre összekészített bőröndöket a kezeinkbe vesszük, beülünk egy taxiba, és elindulunk a reptérre, hogy mihamarabb Németországba érjünk.

– Mennyi idő, mire odaérünk? – próbálja leplezni a rajta eluralkodott pánikot, ahogy én is. Szaggatottan, kellemetlen mosollyal az arcán beszél hozzám.

– Több, mint 28 óra. – válaszolom, a hangommal szeretném lenyugtatni.
Nem mond semmit. Nem is kell. Ez nem a beszélgetéses időszakok kezdete, ahogyan az elkövetkező időszak sem lesz az.

– Mikor mondunk fel a kórházban? – kérdezi témát váltva. Tudom, hogy azért beszél, hogy én se pánikoljak.

– Nincs rá szükség. Már előző héten kirúgtak minket. Nem szabadságon voltunk. – mondom neki hanyagul.

– Mi? És hol fogok ezek után dolgozni? Jesszusom, soha semmit nem beszélsz meg velem? – örülök, hogy legalább most ezzel foglalkozik, mégha mélyen belül felháborít a hülye hisztije.

– Nem érted. Neked többé nem lesz arra szükséged, hogy dolgozz. Én ezt nem engedhetem, sajnálom. – megfogom a kezét, amit ökölbe szorítva pihentet a térdén.

Jó kezekben lesz. A világon mindenki a lábai előtt fog zabálni, és csak azt fogja lesni, hogy mit ejt ki a száján. Bárcsak tartanánk már ott édes istenem...