Retorzió | COMPLETED ✅

Huszonharmadik fejezet

– Jó reggelt mindenkinek! Mi ez a lazaság? Miért retkesek a pultok? Nyitva van a hűtő! Kyle mit keres a konyhánkban? – lépek be az étterem kapuin és teljesen elönti a szar az agyamat, amikor meglátom, hogy a fején áll minden. Görcsbe rándul a gyomrom, hátborzongató érzés kerít uralmába hirtelen.

Mindenkit a helyére irányítok, és ebben az ingerült állapotban indítom el a napot. Hamar helyére állt a rend, mindenkit megróttam, aki megérdemelte és bűntudattal teli állapotban lépek be Harald mellé a konyhánkba. Renee természetesen sehol.

– Nem találtad meg Renee-t? – kérdi Harald aggódóan.

– Az megvan, hogy nem a kutyám, akit elvesztettem? Miért nekem kellene miatta aggódnom? – teszem fel a kérdést lekezelően. Nem értem miért rajtam keresi mindenki Renee-t. Összességében tényleg fingom nincsen arról, hogy hol van.

– Jólvan már, bocs, hogy megkérdeztem. – sértődik meg Harald, majd miután megbeszéltük, hogy ki mit fog ma csinálni és hány foglalásunk lesz, neki is kezdtünk a munkának.

Nyugodt nap volt ahhoz képest, hogy elaludtam és ahhoz képest is, hogy Renee baszott ma bejönni. Szívesen írtam volna neki egy üzenetet, hogy elküldjem a faszomba, hogy ilyet nem csinálhat és hogy mégis kinek képzeli magát, de akkor elismertem volna, hogy érdekel ez a nő.

És ha már a szívemet nem tudom becsapni, akkor legalább az agyamat muszáj arra késztetnem, hogy elhiggye, hogy ez helytelen, tilos és mérgező. Egész nap ez megy a fejemben, hogy Renee komoly hatással van rám. Fizikailag és szellemileg is. Elég komoly hatással.

Küzdök a gondolataimmal, folyamatosan belső harcokat vívok az elveimmel, és készülök megtörni a megrendíthetetlen hitemet is magammal szemben. De hát azt szokták mondani, hogy a szerelem az fáj. Sokszor mondjuk az életünk során azt, hogy szerelmesek vagyunk. Összetéveszthető a szeretettel, olyan hasonlóak, mint a keserű és a fanyar, vagy mint az hazugság és a füllentés.
Pedig rémegyszerű megállapítani, hogy igazán szerelmes vagy-e. Az ürességet egyszer csak kitölti egy szomjas jelenség, ami addig dolgozik benned és tölti fel a lelked, amíg az túl nem csordul. Behatárolhatatlan bizsergető érzések kúsznak végig minden porcikádon, amik a fejedben állapodnak meg. Minden, ami megmagyarázhatatlan érzelem zuhatagot húz a bőrödre, azt szerelemnek nevezzük. A törékenysége és sebezhetősége egy vékony cérnahuzalon egyensúlyozik, amit egy jelentéktelen szellő könnyen átvághat és minden egyszerre a mélybe zuhan.
Nem fáj? Dehogynem. Csupán fizikai interakciókból nem lehet megállapítani, hogy szerelmes vagy-e.

Leszarom. Írok neki.

Tristan Blake :
Hol vagy? Nem ez volt a megállapodás.

Nincs válasz. Felbőszülve állok neki a munkának és ez meg is látszik az eredményeimen is. Sorba rontok el mindent, pontatlanul tálalok, több bélszínt égettem túl, mint gyakorló koromban.

– Tris, mi van? – Haraldnak is feltűnik a szétszórtságom, így muszáj abba hagynom egy kis időre a munkát.

– 5 perc szünet. – szólok mindenkinek, hogy hagyják félbe a munkát. Kérdő és kíváncsiskodó tekintetek égetik a hátamat, ahogy elhagyom az éttermet. Magától értetődően egyből Renee-t hívtam fel. Meg sem lepődők azon, hogy fel sem veszi a telefont. Meglépett.

Megdörzsölöm a borostás arcomat, és próbálok arra összpontosítani, hogy nincsen semmi baja. Hogy a tetves faszba fordult elő az, hogy beleszerettem Harald csajába? Hogy a távolsága kizsigerei szépen a belsőmet? Eszembe sem jutott gyógyszerekhez nyúlni ma, mert nem éreztem rá késztetést, de eluralkodik rajtam a pánik és ezzel együtt a szorongás is.

Visszatértem az étterembe és megpróbáltam felvenni a munkatempót. Nem foglalkoztam a mellkasomban lévő feszítő érzéssel, az oxigénhiánnyal, az idegvégződéseimben összpontosult görcsökkel.

– Neked válaszolt Renee? – kérdezem Haraldot, muszáj megtudnom mi van vele.

– Igen, az imént írta, hogy otthon van. Elvileg adtál neki mára egy szabadnapot. – feleli furcsa pillantásokkal.

Lehet teljesen meghülyültem?
Egyre erősödik a nyomás a mellkasomban, dobog a vér a fülemben, lángol szó szerint a testem. Úgy érzem magam, mintha egy folyamatosan zsugorodó szobában lennék.

– Harald, hívj egy orvost. – megtámaszkodva a pulton késsel a kezemben dermedek le, és realizálom, hogy nagy a baj. A késem kiesik a kezemből, ami hangos csattanással érkezik a földre, az üres tekintetem megáll a földön és képtelen vagyok elmozdítani róla.

Harald nem hezitál, látja, hogy tényleg baj van és azonnal cselekszik. A munka leáll, az étteremből a vendégek azonnal felhagynak az étkezéssel és mindenki körém csoportosul.
Kristine is lerohan hozzám a lakásból, szerencsére a mentőkre nem kell sokat várni, azonnal elszállítanak a sürgősségi magán kórházba, ahol már egy orvos csapat az ajtóban várja az érzekésemet.

– Mi baja van? – kérdezi az aggódó húgom az orvosoktól.

– Szívrohama van, de ki kell vizsgálnunk minden eshetőséget. – feleli egy ápoló.

– Ön a rokona? – kérdezi szemrehányóan egy fiatal altatóorvos, amikor megunja Kristine faggatózását.

– Igen, én a húga vagyok, és a bátyám komoly drogfüggő. Engedjenek be vele. – siet a húgom a hordágyam mellett, én pedig szitkozódom magamban, amiért jelenleg képtelen vagyok megszólalni.

Ennyi mindent tud rólam Kristine? Vajon mit fog még elárulni rólam?

– Milyen gyógyszert szed Tristan? – kérdezi egy mély női hang.

– Oxicodont. Porítva. – válaszolja.

– Van bármiféle gyógyszerérzékenysége? Vagy esetleg valami információ, ami segíthet nekünk?

– Nem érez ízeket huzamosabb ideje. Alkalmi alkohol fogyasztó, munkamániás.

Kristine szavai kettészelik bennem a remény halovány szikráját is. Honnan tud ennyi mindent rólam? Rendben, értem, hogy a húgom, de ezeket az információkat nem osztottam meg senkivel.

Senkivel, kivéve egy embert. Egy embert, akinek köszönhetően bátran kijelenthetem, hogy ketté tört a szívem...

5 hónappal később...

– Egy a sok fekvés nem tesz jót neked, megkell próbálnod felkelni Tris. Ha tovább fogysz, akkor vissza kell menned az elvonóra. – Kristin rimánkodik szüntelenül.

– Leszarom.