✓ A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

28. fejezet: A szálak összefutnak (Reprise)

– Nem 'alt meg – mondta Fleur, immár tizenhetedszerre az elmúlt fél órában. – Biztosan nem. 'Iszen lélegzik.

Lucy nem felelt. Vele szemben Remus pontosan ugyanolyan pózban feküdt a kanapén, mint fél órával azelőtt; a mellkasa alig láthatóan emelkedett-süllyedt, az arca pedig változatlanul hamuszürke volt. Valószínűleg ugyanaz történt vele, mint McGalagony professzorral, amikor négy kábító átokkal találták el egyszerre – egy súlyosan nemkívánatos személlyel azonban nem sétálhattak be csak úgy a Szent Mungóba.

– És ha már itt tartunk – jegyezte meg Bill –, te sem haltál meg.

A kijelentés tárgyilagos volt, Lucy mégis kihallotta belőle a szemrehányást.

– Még nem – felelte szúrósan –, de nyugi, már dolgozom rajta.

Bill csak egy sóhajjal reagált, amitől hirtelen még rosszabbul érezte magát.

– Hol van Tonks?

– Darlingtonban. – Lucy nyelt egyet. – Minden oké vele. – Maga sem tudta, miért hazudik, de úgy érezte, ha még egy szikrányi feszültséget el kell viselnie, atomjaira robban. – Remusszal be akartunk ugrani a... mindegy, egy helyre... azt hiszem, követtek minket. Egyszer csak a nyakunkon voltak, és szórni kezdték az átkokat, mint a hülye.

– Te viszont elkergetted őket – mondta Bill.

– Ja – engedett az újabb hazugság kísértésének Lucy. – Aztán... – nyelt egyet. – Aztán nem tudom, hogyan, de itt találtuk magunkat. Remus biztos beizzított egy SOS-zsupszkulcsot ilyen esetekre. Több esze van, mint nekem. Izé... bocs a közjáték miatt. Felébred, és itt se vagyunk.

Fawkes, gondolta, ahogy a gondolatai lassan követhető láncba rendeződtek. Fawkes hozta őket ide: a döntő pillanatban előtűnt a semmiből, mintha csak meghallotta volna az ő, Lucy könyörgését. Pedig mióta Tonks elment, azt sem engedi, hogy megsimogassa; most is ott ül vele szemben, a polc tetején, és szúrósan méregeti őt aranyszemével.

Biztosan Remus kedvéért van itt.

Lucy összerezzent, amikor Bill kezét érezte a vállán. Ösztönösen megismerte az érintését, akár egy vastag függöny mögül felsejlő sziluettet a szeme sarkában; és a torkát valami megnevezhetetlen érzés kezdte fojtogatni.

– 'Sinálok nektek egy teát – mondta Fleur. A hangjában nyoma sem volt a féltékenységnek, amire Lucy számított tőle, és amit a helyzet talán megérdemelt volna.

Elvégre alig párszor találkozott csak Billel, mióta...

– Oké – mondta a varázsló halkan, nyugodtan –, tépjük le a ragtapaszt. Nézz rám.

– Bill, én tényleg nem akarok gondot...

– Csak nézz rám!

Lucy felnézett – és a világ összes okklumenciatudása sem lett volna elég, hogy magába fojtsa döbbent nyögését.

Bill arcát egykor mély sebek egymásba futó fehér forradásai szabdalták – valahogy úgy, mint Remusét, csak súlyosabban; olyan súlyosan, hogy kettőt-hármat pislognia kellett, mire felismerte iskoláskori szerelmét a fölé hajló fáradt tekintetű férfiban.

– Bill, mi...

– Fenrir Greyback rám támadt tavaly – felelte csevegő hangon a varázsló. – Nem teliholdkor – tette hozzá, amikor Lucy arcából kiszaladt a vér. – Emberalakban volt... de úgy tűnik, nincsenek ezzel kapcsolatos gátlásai.

– Basszameg – felelte Lucy. Ez volt az első dolog, ami eszébe jutott, és gyanította, hogy akkor sem találna pontosabb kifejezést a véleménye leírására, ha még órákig gondolkodna.