✓ A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

30. fejezet: Hírnév és hazugságok

A Kagylólak nappalijában kibontakozó jelenet arra a végzetes pillanatra emlékeztette Lucy-t, amikor évezredeknek tűnő idővel azelőtt, a Roxfortban, megpróbálta rákényszeríteni Pyritest és Scabiort, hogy nyúljanak bele a sorsába. Akkor minden ösztöne, érzéke és logikája azt súgta, hogy az előállt helyzetből lehetetlen az események logikai láncolatán keresztül kitérni; és ahogy Tonks dühtől elsápadó arcát és a Remus szemébe gyűlő könnyeket nézte, ugyanez a borzongatóan instabil érzés fogta el.

Csak ki kellett mondania, mennyire lehetetlen, és a helyzet máris előállt.

A lelke mélyén vágyott rá, hogy valami szürreális véletlen újra összehozza Tonksszal, és mindent megbeszélhessenek; képzelgései azonban sosem jutottak el odáig, hogy forgatókönyvet írjon a találkozáshoz. A pillanat egyébként sem az ő lelkiismeret-furdalásáról szólt, hanem egy házaspárról, akik minden izmukat megfeszítve, némán bámultak egymásra; és bár egyikük közeledni akart a másikhoz, a másikuk pedig menekülni a kontaktus elől, a pillanat súlya mindkettejüket a földhöz szögezte.

– Bármit is mondanál – szólalt meg végül Tonks –, semmin sem változtat. Már meghoztad a döntésed.

– Megértem, ha többé látni sem akarsz – felelte Remus. A hangja mintha nagyon messziről szólt volna. – Én sem bocsátanék meg magamnak a helyedben... de van valami, amiről tudnod kell. Ha másért nem, azért, mert a halála napjáig üldözni fog...

– Kicsoda?

– Greyback.

Lucy dermedten nézte Remust. A varázsló eddig is feldúlt volt, de az arca most egyenesen elszürkült. Egész testében remegett az indulattól, annyira, hogy meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében.

– Ott volt az esküvőn – suttogta elgyötörten Remus. – Álcázta magát – a magamfajtákat nem olyan könnyű álcázni, de egy ügyesebb mágus megoldja. Figyelt minket. Látott minket. Hallott minket... a fejvadászok nem mind akkor törtek be az Odúba, amikor megérkezett Kingsley patrónusa, és a minisztérium védőbűbájai megtörtek. Hamarabb kezdtek belopózni.

– Szóval az tűnt a legjobb megoldásnak – sziszegte Tonks –, hogy látványosan elhagyj. Hogy még nagyobb veszélybe sodorj!

– Greyback bandája folyamatosan követ engem egy régi csatározás miatt – felelte halkan Remus. – Ahogy azt már másfél évvel ezelőtt is elmondtam neked. Minden lépésemet figyelik; mióta pedig megtudták, hogy Dumbledore kémkedni küldött közéjük, még jobban meggyűlöltek. Elég lenne egy apró hiba, egyetlen rossz mozdulat, hogy sarokba szorítsanak és széttépjenek. Az sem tartaná őket vissza, hogy teliholdkor én is farkas vagyok... és Greyback a legrosszabb mind közül, Dora!

– Nem kell nekem bemutatnod Greybacket! – csattant fel a boszorkány.

– ...amikor észrevettem az esküvőn, pánikba estem. – Remus megsemmisülten horgasztotta le a fejét. – Mintha megint az a kisgyerek lettem volna, akit egyszer régen elkapott a farkas. Azóta nem fordult elő, hogy Greyback követni tudta a nyomomat, ha nem akartam, hogy megtegye, mégis megtörte a bűbájaimat! Ha egyszer megtette, gondoltam, bármikor megteheti. Hogy engedhetném a közeledbe? Hogy maradhattam volna a közeledben, ha tudom, hogy ezzel a ránk leselkedő ezer halálos veszély közül is a legrosszabbat hozom rád? Képes lenne... bármire képes lenne! Csak ez járt a fejemben, képtelen voltam tisztán gondolkodni. Páni félelemből cselekedtem, és utána is félelemből próbáltam magamat meggyőzni róla, hogy ez volt a helyes döntés.

– Akkor meg miért jársz a nyomomban? – kiabált rá Tonks. – Miért szólítasz meg egyáltalán?

– Mert még elhagyni sem tudlak rendesen – Remus hangja elcsuklott. – Mert túlságosan gyenge vagyok. Mert nem akarok nélküled, és a gyerekünk nélkül élni... és azt hiszem, nem is tudnék. Mert kínszenvedés minden egyes perc, amikor nem vagy velem. És mert soha nem szabadott volna elmennem!