✓ A koboldok aranya (Harry Potter fanfiction)

EPILÓGUS

Hat hónappal később

– Már megmondtam, Ampók, hogy nem kell ide még egy ember.

Lucy Black lendületesen becsapta a kezében tartott dossziét, mintha ezzel még több érvényt szerezhetne a szavainak. Amikor a kobold nem mozdult, ismét felnyitotta az irattömeg tetejét, egy darabig úgy tett, mintha keresne benne valamit, aztán az egyre kaotikusabbá váló íróasztal középső fiókjába süllyesztette.

– De igenis kell – felelte a kobold. – Lassan, de biztosan belefullad a munkájába. Hazament egyáltalán tegnap este?

– Kivételes eset – felelte makacsul Lucy. – Többé nem fordul elő.

Soha nem gondolta volna, hogy lesz olyan munkahelye, ahol önszántából akár egy perccel is tovább marad nyolc óránál. Most mégis itt ült az igazgatói irodában, és igyekezett lélekben felkészíteni magát az előtte álló napra azok után, hogy egész éjszaka egy tojásrakáshoz készülődő kínai gömblángsárkányt hajkurászott a bank alsó régióiban. Úgy tűnt, a hargitai sárkányrezervátum lakóinak rabszolgasorba taszítása éppúgy közös eleme volt a régi és az új életének, mint a tény, hogy a hét lakat alatt tartott Sequestrum tökéletesen üres volt, a Panamába visszavonuló Gnarlak pedig őt nevezte ki a bank teljhatalmú úrnőjévé.

A koboldok pedig, valamilyen rejtélyes okból, egyöntetűleg elfogadták a döntését.

A helyzet azután kezdett kétségbeejtővé válni, hogy Fleurról kiderült, hogy babát vár, Lucy pedig asszisztens nélkül maradt; a sárkányok azonban továbbra is szenvedtek a tárnák sötét mélységeitől, az adminisztrációs feladatok mennyisége pedig nőttön nőtt. A francia boszorkány épp olyan hatékony segítségnek bizonyult Lucy számára, mint a régi életében, így különösen nagy érvágás volt az elvesztése. Már csak azért is, mert kettejük viszonya is hasonló maradt, igaz, bensőségesebb lett, mint korábban. Tonkstól viszont, aki még csak mostanában kezdett randizni Remusszal, Lucy mintha eltávolodott volna, ami néha fájdalmas tüskeként fúródott a lelkébe.

Ampók pedig újra magázni kezdte, és nem is volt hajlandó a tegeződésre, amit kifejezetten nehéz volt megszoknia; cserébe azonban épp olyan rosszul leplezetten törődött vele, mint azelőtt.

– Legalább hallgassa meg ezt a Mr... Briant – erősködött Ampók.

– Mr. Brian? – Lucyból kitört a nevetés. – Komolyan így hívják?

– Nem tudom elolvasni a vezetéknevét.

– Jó, akkor küldje el. Nem kell olyan ember, aki írni se tud.

– Rácsöppent valami az önéletrajzára! – csattant fel a kobold.

– Akkor magát kell kirúgnom, Ampók? Megmondtam, hogy mind a testnedveit, mind az italait tartsa távol az irataimtól! – vitte be a találatot Lucy. Már értette, miért dobálózott folyton gonosz viccekkel Gnarlak; ha az ember nagyfőnök volt, senki sem rúghatta ki értük.

– Azért csak hallgassa meg – erősködött a kobold. – Szerintem rosszban sántikál.

Lucy rápillantott. – Miért nem ezzel kezdte? Minden álmom, hogy egy potenciális rablóval dolgozzak.

– Kettőre írtam be a naptárába – felelte mereven a kobold, és már ott sem volt.

Lucy tűnődve nézett utána. Ha Ampók ennyire fontosnak tartotta, hogy meghallgasson valakit, és az ellenvéleményét semmibe véve ragaszkodott hozzá, egyértelmű volt, hogy hallgatnia kell rá. A Gringottsban eltöltött évek alatt megtanulta, hogy a koboldok képtelenek a feltétlen engedelmességre; ha nem értenek egyet a felettesükkel, annak – banki ügyekben legalábbis – egyértelműen hangot adnak, és csak legvégső esetben vonják vissza a véleményüket.